Határon innen, határon túl; Tanulmányok Tilcsik György 60. születésnapjára (Szombathely, 2012)
Soóss István: Tiszti építőszék Vasban, 1824. – Adalékok egy vármegyei tisztújítás történetéhez
\ Kérdés most már, vajon az 1821. évi uralkodói rendeletnek valóban volt-e foganatja a következő' esztendó'kben megtartott vármegyei restaurációkon? Azaz sikerült-e a bécsi kormányzatnak, illetve a magyarországi kormányszerveknek a vármegyéket rábírni arra, hogy tisztújításaikat a rendeletben előírt módon folytassák le vagy - ahogy az 1819. évi rendelkezést követően néhány esetben megtörtént - megpróbálják azt „kijátszani”, és az előírásokat figyelmen kívül hagyva a régi módon restauráljanak? A vármegyék többsége, így Vas is, tiltakozás nélkül tudomásul vette az új, szigorító rendelkezést, s mintegy beletörődve a megváltozhatatlanba, úgy döntött, hogy jövőbeni tisztújításait az előírásoknak megfelelően bonyolítja le. Kitűnik ez azoknak a vármegyéknek a kormányzati előírást követő magatartásából, amelyek 1821 és 1827 között tartották meg építőszékeiket. Akadtak azonban olyanok, ahogy azt az 1819. évi, „első” tisztújítási rendelet kiadása után lezajlott több restauráló közgyűlés is példázza, amelyek ugyan látszólag elfogadták a rendelkezést, de igyekeztek annak végrehajtását elodázni. A vármegyei főispánok, illetve főispáni adminisztrátorok egy része, akik tartottak az új rend szerinti tisztújításoktól, húzták-halasztották az építőszékek kiírását, jóllehet a törvény kötelezte őket arra, hogy restaurálást 3 évenként megtartsák. Helyette egyszerűen felkérték az addig tevékenykedő tisztikart arra, hogy maradjon meg továbbra is hivatalában. Kérésüknek a közgyűlés minden esetben eleget tett és közfelkiáltással meg is szavazta a főispáni előterjesztést. Példa erre Baranya vármegye rendjeinek a magatartása, amelyek a főispáni adminisztrátorral, Végh Istvánnal teljes összhangban a törvényes előírások ellenére sem restauráltak. A rendek ráadásul, amelyek még az 1819. évi rendeletet belenyugvással fogadták, az 1821. évit sérelmesnek találták. Úgy vélték ugyanis, hogy a hatóságoknak nincs joguk rendeletileg megváltoztatni a nemesség törvényben rögzített évszázados szokását, miszerint ha a rendek akaratából valamelyik tisztviselőt régi hivatalában meg kívánják hagyni, vagy közakarattal új tisztségbe szeretnék helyezni, nincs szükség a voksok személyenkénti összegyűjtésére, illetve a személyenkénti szavazásra, mivel az egyébként is túlságosan hosszú időt venne igénybe. A rendeletet kizárólag abban az esetben hajlandók zsinórmértékül venni, ha a tiszti választás során „közönséges megegyezés nem tapasztaltaim".* 12 Másutt a főispán bizonyos időre egyszerűen megerősítette a hivatalában tevékenykedő tisztikart. Ez utóbbi módszerhez folyamodott pl. 1822-ben Fejér vármegye főispánja, Örményi József országbíró, aki midőn elérkezett a tiszti választás ideje, nem rendelte el annak kiírását, hanem további 6 évre meghosszabbította a — —— ————— ■ —“ — ■ ---------------------——1—1 T isztújítások és az országgyűlési követválasztások Vas megyében a reformkorban. In Előadások Vas megye történetéről. 3. Szerk. Uő. Szombathely, 2000. (továbbiakban: Tilcsik, 2000.) 20. p. (Vas megyei levéltári füzetek, 9.); Polgár Tamás: Tisztújítási statútumok és az 1824- évi tisztújítás Somogy vármegyében. In: Somogy megye múltjából, 2003-2004- Szerk. Bősze Sándor. Kaposvár, 2004. (továbbiakban: Polgár, 2004 ) 42. p. (Levéltári évkönyv; 34-35.) 12 Degré, 1973. 125. p.; Degré Alajos: Pálóczi Horváth Adám és az 1819-es Zala megyei tisztújítás. In: Tanulmányok. Szerk. Uő. Zalaegerszeg, 1974. 45. p. (Zalai gyűjtemény; 2.) A 341
