Személyes idő, történelmi idő - Rendi társadalom, polgári társadalom 17. (Szombathely, 2006)

AZ IDŐ A TÁRS(ADALOM)TUDOMÁNYOKBAN - K. Horváth Zsolt: Lineáris? Homogén? Folytonos? Szempontok az idő fogalmának társadalomtudományos dekomponálásához

14 Személyes idő - történelmi idő K. Horváth Zsolt Az elkövetkezendőkben előbb sorra vennék néhány szempontot, amelyek az idö tapasztalatában ezt a képzetet kialakították, majd arra a folyamatra szeretnék rátérni, amely ezt az elképzelést erodálni, lebontani igyekezett. 1.) A linearitás Az „emlékezet", a „történelem" és a „múlt" az idő viszonylatában ekvivalens, zavaros használata súlyos félreértésekhez vezetett. A történelemre mint az európai gondolkodásban

2 a múlttal fenntartott olyan - nem kizárólagos érvényű - viszonyrendszerre tekintek, amelyet az egyetemeken és kutatóintézetekben munkálkodó professzionális kutatók teremtenek, írnak, és melynek közönsége - lássuk be - viszonylag szűk/ Ám a történelem mint egyetemi diszciplína, 19. századi létrejötte után, önmeghatározása folyamatában egyszerre tekintette önmagát módszeres alapossággal dolgozó 19. századi értelemben vett fiatal tudománynak, és az antik történetírás régiségével, presztízsével bíró legnagyobb hagyományú diszciplínának. Hogy ez a kettősség milyen hosszú ideig meghatározó maradt, arra White 1966-ban közzétett esszéje a legjobb példa: a történelem egyszerre tudományként tekint önmagára, hiszen nagyszámú adatot dolgoz fel módszeresen, ugyanakkor művészet is, mivel végtermékként szöveget, elbeszélést hoz létre.

4 Az amerikai kutató szerint e kétlelküség bosszantó mivolta pedig a történelem ellen kritikákkal szemben kijátszható védekezési stratégiában rejlik: ha a tudományosságot kérik számon a történelmen, akkor az antik, a művészettel rokon vonásaira hivatkozik, ha pedig a művészetelmélet nevében narrációs technikáinak elavult voltára emlékeztetik, akkor arra utal, hogy voltaképpen a tényeket nem lehet alárendelni a művészi megjelenítés szabadságának. Ez a kevert, kétértelmű hagyomány - megítélésem szerint - a tradicionális történeti elbeszélés időfelfogásában is megmutatkozott, nevezetesen abban, ahogyan a történeti elbeszélés lineáris képződményként alakult ki. Az alapkérdés tehát az, hogy miért így fogta föl és képezte az időt az elbeszélés során a történetírás? Amennyiben oly módon kérdezünk erre rá, hogy „a tudás hogyan formálható elmondássá, hogy az emberi tapasztalat miképp alakitható olyan formájúvá, mely megfelel a jelentés ... struktúráinak", úgy az idő és elbeszélés módusza között képezünk összefüggést. Másképpen fogalmazva arra mutatunk rá, hogy az idő minden tapasztalatában jelen van a narrativitás. A kitalált, imaginárius törté2 Az amerikai történetírás ismét más viszonyrendszert emel, preferál belső szerkezetében: Nora, Pierre: Le 'fardeau de l'histoire' aux États-Unis. In: Melanges Pierre Renouvin. Études d'histoire des relations internationales. Paris, 1966. 51-74. p. (Publications de la Faculté des Lettres et Sciences Humaines de Paris. Etudes et Méthodes; 13.) 3 Ezzel egyidejűleg az emlékezet(politika) egy szélesebb nyilvánosság előtt megjelenő, nem feltétlenül kutatók által termelt múltképzet, mely - erre számos példát lehetne említeni - nem feltétlenül tartja tiszteletben a történeti szaktudomány eredményeit. A múlt pedig az a közös hivatkozási rendszer, melyre mindkettő az idő viszonylatában felmutat. 4 White, Hayden: A történelem terhe. In: A történelem terhe. Összeáll. Braun Róbert; ford. Berényi Gábor. Bp., 1997. (továbbiakban: White, 1997.) 25-28. p. 5 Uő: A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében. In: White, 1997. 103-104. p.