Személyes idő, történelmi idő - Rendi társadalom, polgári társadalom 17. (Szombathely, 2006)
AZ IDŐ A TÁRS(ADALOM)TUDOMÁNYOKBAN - Fejős Zoltán: Az etnográfiai jelen mint időszemlélet! probléma
Az etnográfiai jelen mint időszemléleti probléma M írását. A példa azért is tanulságos, mert ezáltal láthatóvá válik, hogy az időtlenként feltűnő néprajzi jelen gondolata a konkrét társadalmi viszonyok történeti változásainak észlelésével is összefüggésben áll. Ily módon a példa sajátos átvezető fonal a 19. századi evolucionizmus és a történeti esetlegességek észlelésének problémája között. Bár a szerző konkrét leírása az észak-amerikai fejleményekre vonatkozik, mindamellett azt is kiemeli, hogy az etnográfiai jelen mint új megoldás előtérbe kerülése általános váltás volt másutt is, noha helyi körülmények szerint változatos módon ment végbe. Általános, hogy a 19. század kezdetén az őslakos népesség többnyire még viszonylag önálló és zavartalan életkörülmények között élt, ami a század előrehaladtával jelentősen megroppant. Ezzel párhuzamos, hogy megváltozott a bennszülöttekről nyert információk, leírások jellege is. Míg korábban egyes helyi csoportok életét felfedezők, vagy rendszerint gyakorlati - például katonai, adminisztrációs - kérdésekre figyelő expedíciók, tisztviselők, misszionáriusok igyekeztek megismerni, a század második felében megjelentek a múzeumi gyűjtők és más szakemberek. Az orientáció a jelentől a múlt iránti érdeklődés felé mozdult el, a szakszerű etnográfiai adatok a múltra vonatkoztak, a megismerés az egyénekről az absztrakt „törzs"-re tevődött át. Az amerikai indiánkutatásban Henry Schoolcraft (1793-1864) nevéhez kapcsolható a visszatekintő jelen alkalmazása. Az indiánok életének, a velük folytatott csereügyletek feltételeinek megismerésére kiküldött korábbi hivatalnokok, expedíciók jelentéseivel ellentétben ő már azt érzékelte, hogy az általa leírt emberek életformája változóban van, sőt: határozottan a múlandóság jegyeit mutatja. 1825-től sorban jelentette meg útirajzait, jelentéseit, a kongresszus támogatásával közzétett egy nagyszabású, hat kötetes munkát az indián törzsek történetéről, állapotáról. Irt egy összefoglaló könyvet is, amelyben az elnök és a kongresszus számára gyakorlati javaslatokat is megfogalmazott. Mindezek alapja az a felismerés volt, hogy az indiánok vadászó életformája alapján kialakult értékei és karaktere összeegyeztethetetlen a földművelés követelményeivel. Az ő követője volt Lewis Henry Morgan, aki épp úgy átvette az indiánokkal való kapcsolatok előtti időszakra vonatkozó rekonstrukciós írásmódot, mint a „vadak" és a „civilizáltak" megkülönböztetésének az életfenntartás eltérése alapján álló felfogását. Még tovább is ment, mert nála a rekonstruált társadalmi egységek sokkal monolitikusabbakká és kevésbé személyes jellegűekké váltak, mint Schoolcraftnél. Az új technikának ez rendkívül fontos vonása, mert a leírás „egysége" absztrakttá vált, a személyektől a „törzs" kategóriájába helyeződött át. Amit Morgan leírt, nem az volt, amit valóságosan látott, tapasztalt, hanem, amire visszakövetkeztetett informátorai elbeszélései és saját, a tiszta kulturális állapotokra vonatkozó koncepciója alapján. Az emberi nem történeti fejlődéséről ismert sémáját tehát ilyen jellegű és felfogású empirikus adatokkal is igyekezett megalapozni. A rekonstrukcióként megfogalmazott jelen másoknál, így Boas egyes munkatársainál is jól kimutatható. A nagy váltás hátterében az a hatalmas átalakulás állt, amit a
