Személyes idő, történelmi idő - Rendi társadalom, polgári társadalom 17. (Szombathely, 2006)
AZ IDŐ A TÁRS(ADALOM)TUDOMÁNYOKBAN - Szilágyi Márton: „Megáll az idő" vagy „Az idő soha, soha meg nem áll"? Az idő mint probléma az irodalomtörténetben
„Megáll az idő" vagy „Az idő soha, soha meg nem áll"? Az idő mint probléma ... 25 pozott ismeretelméleti háttere ott, saját eredeti közegében. így nekik immár nem is lehet feladatuk rákérdezni sem az értelmére, sem a használhatóságára. Ez a hatásos nyelvi formában is megvalósítható eljárás azonban éppen saját axiomatikusságát hagyja homályban - önmaga számára is -, így szinte saját történetiségét oltja ki. Egy történeti jellegűnek szánt gondolatmenetet ugyanis aligha lesz megfoghatóbbá, ha mindenféle, a szövegbe beleíródott kétely nélkül olyan fogalmakkal operál, amelyeknek irodalomtörténeti teherbírása is kétséges, hát még az, mit is akar érteni ez alatt a kategóriák alatt a történész-szerző. Ragyogó retorikai alakzatokkal persze lehet bizonyosságot sugallni, de ez a fölény csak addig tart, amíg el nem kezdünk a szöveg értelmére rákérdezni. Persze ennek a fordítottja is igaz: mihez visz közelebb például „az 1945 utáni magyar irodalom" jelenleg is gyakran használatos formulája, ha mindehhez nem társul az a kérdés, vajon mi is változott meg ebben az évben olyannyira, hogy érdemes korszakhatárként kezelni? 7 Nyilvánvalóan ugyanis 1945-ben nem az egyes irodalmi műnemek változtak meg, vagy éppen - szűkebben - nem az egyes irodalmi szövegek poétikai szerveződése mutat szembetűnő változásokat, hanem - ha valami egyáltalán - inkább az irodalmi intézményrendszer állapota és keretfeltételei módosultak jelentősen. Gondolok itt a háborús pusztulásra és a háború utáni részleges újjáalakulásra egyfelől, valamint az ország fasizálásának és bolsevizálásának párhuzamos és egymást váltó hatalmi-politikai kísérleteire másfelől. Az 1945. évet egy új periódus kezdeteként meghatározó irodalomtörténeti összefoglalások többnyire azonban éppen erre, az innen valóban termékenyen belátható összefüggésre nem mutatkoznak megfelelően érzékenynek. Az irodalomtörténet és a történettudomány egymás közötti viszonyában tehát nem a kölcsönzés ténye problematikus önmagában, hiszen lehet értelmet adni a máshonnan átvett fogalmaknak és terminusoknak, hanem annak elmellőzése, hogy a kölcsönzött korszak- illetve időtagoló fogalmak milyen teherbírással rendelkeznek egyáltalán, és mit akar kezdeni vele az, aki felhasználja. 6 Lásd például a következő, némileg találomra kiemelt megállapítást, amely megítélésem szerint nem sokkal visz közelebb ahhoz, hogy megértsük a liberalizmusnak nevezett eszmetörténeti képződmény történeti helyét: „1816-18 táján a szentimentalizmus immár határozottan szembefordul a klasszikával, szakít vele, áttöri azt: megjelenik a romantika, amely nem más (sic! az én kiemelésem Sz. M.), mint - Victor Hugo híres megfogalmazása szerint - a liberalizmus az irodalomban." Gergely András: Szentimentalizmus és liberalizmus. Bezerédj István és kora. In: Emlékkönyv Bezerédj István születésének 200. évfordulóján. Szerk. Rozsonits Géza. H. n., 1996. 30. p. A történetírói tevékenység retorizáltságának a vizsgálatára egyébként lásd Ginzburg, Carlo: Die Wahrheit der Geschichte. Rhetorik und Beweis. Aus dem Italienischen von Wolfgang Kaiser. Berlin, 2001. 159 p. 7 Ebből a szempontból tünetértékű, hogy Kulcsár Szabó Ernő nagyjelentőségű, kismonográfia terjedelmű irodalomtörténete is ezzel az évvel indít - igaz, a szerző rendkívül tisztességesen, saját elméleti alapvetése felől igyekszik számot vetni a korszakhatár kérdésével: Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története, 1945-1991. Bp., 1993. 7-14. p. (Irodalomtörténeti füzetek; 130.)
