Személyes idő, történelmi idő - Rendi társadalom, polgári társadalom 17. (Szombathely, 2006)
A FORRÁSOK BELSŐ IDŐSÍKJA ÉS A TÖRTÉNÉSZ PERSPEKTÍVÁJA - Mátay Mónika: A testáló ideje. 18-19. századi debreceni végrendelkezők időfelfogása
A testáló ideje. 18-19. századi debreceni végrendelkezők időfelfogása 153 ban a világi idő kiszámíthatatlansága inspirálja a testamentum elkészítését. A végakarat írásba foglalásának egyik leggyakrabban megnevezett indoka a földön eltöltött időt övező bizonytalanság. A halállal való szembesülés fiatalabbakra és idősekre, a magukat egészségesnek vallókra és a súlyos betegekre egyaránt jellemző. 1791-ben egy nyereggyártó cívis özvegye, Némethy Anna jelentette, hogy - „ámbátor mostanában Isten jó voltából tűrhető egésége, és ép elméje légyen, mindazonáltal nem tudhatván minden szempillantásban történhető halálának ideit s óráját" - végrendelkezik. Közel hét évtizeddel később, 1860-ban tett végintézkedésében ifjabb Vincze József magát fiatalnak és egészségesnek vallja, „mindazonáltal meggondolja életének bizonytalan végét". 9 Azaz, a végrendelkezés az élet és a halál, a földön eltöltött idő és az örökkévalóság közötti cezúrát jelképezi, a síron túli világra való felkészülés eszköze, a méltóságteljes búcsú. Hangsúlyozni szeretném, hogy a debreceni testamentumokban a halálról való gondolkodás - ellentétben például számos angliai végrendeletekkel - nem kapcsolódott az üdvözülés feletti szorongás kifejezéséhez, vagy a túlvilági életről való elmélkedéshez. Pedig ez a figyelmeztetés ugyanúgy megjelent a halálhoz tapadó szövegekben, mint az előbbi: „Tudod, /í[ogy] a halál rajtad uralkodik, Nem tudod, melly órán lelkedet kiveszik, Valamiként éltél, tudjad, megkérdezik. " 10 A halál állandó jelenlétének, a földi élet végességének, az elmúlásnak a tudata, vagy legalábbis az a fogalomkészlet, amelyet akkor használtak, amikor az emberre folyamatosan leselkedő halált idézték fel, perzisztens volt a végrendeletekben. A 18. század elejéről és a késői, a 19. század második feléből fennmaradt végakaratokra ez egyaránt jellemző. 1704-ben Zagyva Borbála a mulandó emberi sorsot emlegette." Szalontai János tanácsnok bő száz évvel később, 1812-ben tett végintézkedésében így nyilatkozott: „... senki a halandók közül magának csak a holnapi időt sem Ígérheti"}' Seres Sára férje az 1855. évi kolerajárvány áldozata lett, és mindössze néhány óra leforgása alatt meghalt. Az özvegyet férjének szomorú példája a maga halálára figyelmeztette, a saját maga által írott testamentumban - szinte szó szerint - egy temetési ének metaforáját használta: „a miden napi tapasztalás fájdalmasan győzték meg a felől, hogy ollyan az emberi élet mint a fű, melly reggel virágzik, délben megszárad". Isten jelenlétének tudata nemcsak a másvilággal kapcsolatban manifesztálódik. A cívisek az élet fordulópontjain, sorscsapásoknál, vagy ha kivételes szeren8 HBML Dtir. Vr. 880. sz. Krauth Jánosné Némethy Anna végrendelete, 1791. december 12. 9 HBML Dtir. Vr. 2323. sz. Ifjabb Vincze József végrendelete, 1860. április 27. 10 Újfalvi, 1763. 14. p. 11 HBML Dtir. Vr. 26. sz. Zagyva Borbála Komáromi Istvánné végrendelete, 1704. március 4. 12 HBML Dtir. Vr. 1382. sz. Szalontai János végrendelete, 1812. november 30. 13 HBML Dtir. Vr. 2677. sz. Pénzes Gábor felesége Seres Sára végrendelete, 1873. szeptember 3. A Halott Temetéskorra való énekek szövegében az élet-virág hasonlat számtalanszor megjelenik: „elmúlandó a világ, kiben életünk, mint a virág". Újfalvi, 1763. 5. p. ,^tz élet olyan, mint a virág, elhervad, elszárad, megasz". Újfalvi, 1763. 15. p.
