Írástörténet, szakszerűsödés - Rendi társadalom, polgári társadalom 6. (Szombathely, 2001)

III. SZAKSZERŰSÖDÉS ÉS ISKOLÁZTATÁS - Tóth István György: írástudatlan tanítók és üresen álló iskolák: a 17-18. századi iskolatörténet csapdái

82 írástörténet- szakszerüsödés Tóth István György elnevezése ugyanis igencsak megtévesztő: ez a következő csapda, amelyre fel szeretném hívni a figyelmet. Az iskolamesterek legfontosabb feladata ugyanis, bár a nevük ezt sugallná, korántsem az iskolai tanítás volt, hanem a kántor teendőinek ellátása. Ez kiderül, ha jövedelmeik megoszlását vizsgáljuk, világos, ha feladataik leírását olvassuk, de a legjobban akkor látszik, amikor a vizitációk megkülönböztetik az iskolamestert az instructortól. 1778-ban Szily János szombathelyi katolikus püspök 11 falut írt össze egyébként valamennyi filia volt -, ahol nem talált iskolamestert, mégis folyt tanítás. 9 helyen a harangozó tanított, ahogy Neustift esetében írja Szily: a harangozó „...főfeladata a gyerekek tanítása..". Két másik faluban volt harangozó, de nem tanított, mert erre nyilván nem volt alkalmas, hanem külön instructor puerorum (gyerekek tanítója) működött, aki írni-olvasni tanított." Azt gondolhatnánk, hogy ezek a póttanítók alacsony szinten oktattak, afféle alkalmi kisegítőként, de háromról is feljegyezték, hogy még számtant is tanított, amire pedig a plébániákon működő tanítók közül is csak minden ötödik volt képes. Akkor miért nem nevezték iskolamesternek ezeket a harangozókat és instructorokat? Azért, mert az iskolamesternek nem az volt a fő ismérve, hogy tanított, hanem az, hogy a kántor tisztét ellátta. A Sopron megyei Fraknó faluban jegyezték fel az 1651. évi egyházlátogatáskor, hogy „...az iskolamester csak praeceptornak nevezhető, mivel semmi más jövedelme nincs, csak a tanítványaitól kapott negyedévi tandíj...'", azaz mint kántor semmit sem kap. Az egyházlátogatás tehát világosan meghatározta az iskolamester fogalmát: eszerint ha valaki csak tanít, de nem kántorkodik, akkor azt nem lehet iskolamesternek tekinteni. Vas megye szlovének lakta déli részén, a Tótságban 1770-ben 11 tanítót írtak össze, ám mindössze 8 (!) diákot, azt is egyetlenegy iskolában. A többi iskolamester jól énekelt a temetéseken, de a vidék alfabetizációjáért semmit sem tettek. Mint az egyházlátogatások leírják, azokban a fi 1 iákban, ahol harangozó vagy instructor tanított, nem volt iskolamester, hanem a temetésekre az anyaegyházból járt ki a tanító. Ehhez ragaszkodtak a plébániák mesterei, ami érthető, hiszen a kántorság volt a fő feladatuk és innen származott jövedelmük tekintélyes része. A vizitátor fel is rótta a dobrafalvi harangozónak, aki a gyerekeket is tanította, hogy „...temetésenként tiz dénárt rabol el, kárt okozva a plébánia mesterének." Ki tekinthető akkor tanítónak? A tanítók között találjuk azokat az iskolamestereket is, akik nem tanítottak, mert egy diákjuk sem volt. Tanítottak viszont a licenciátLisok, közülük többről ezt világosan megmondja a vizitátor, de a többi esetben is feltehető, hogy ha a falu egy távolról jött, sokszor gimnáziumot végzett licenciátust fizetett, akkor - ha erre képes volt - a keresztelésen, temetésen, 3 Uo. fol. 43.50. 4 Mészáros István: Népoktatás Nyugat-Magyarországon a XVII. században. Soproni Szemle XXX/1976/4. sz. 315. 5 MOL C 39 Helytartótanácsi It. Acta fund. Lad. E. I. Vas m. Tótság. 0 MOL Filmtár 23721. fol. 47.