Írástörténet, szakszerűsödés - Rendi társadalom, polgári társadalom 6. (Szombathely, 2001)
I. ÍRÁSTÖRTÉNET - ÍRÁSBELISÉG - Sarbak Gábor: A Fragmenta Codicum húsz éve
34 írástörténet - szakszerüsödés Sarbak Gábor sodik felére helyezte, az 1/1. kötet megengedte a század végére vagy a 13. és 14. század fordulójára való datálást. Az előzőekhez képest határozottan kerekdedebb az írás, díszítővonalai hosszabbak és erőteljesebben hangsúlyosak, a szóvégeken gyakran találni az alapvonal alá nyúló elvékonyodó hajszálvonalban végződő rövidített hosszú „s"-et. Tartalmilag Esztergom liturgiájának régibb rétegéhez lehet sorolni, notációja is magyarországi eredetet ajánl. A budapesti Központi Papnevelő Intézet, a Seminarium Centrale 95. számú fragmentuma rotunda jellegű, modoros írás, erősen hangsúlyozott díszítő vonalakkal. (2. ábra) A „h" jobb íve ívesen kanyarodik mélyen a sor alá, hogy egy másik vonalkával csatlakozzon vissza az első és vastag fővonalhoz. Ez a 15. századi antiphonale tartalmilag az esztergomi ususszal egyezik és egy szövegrész kivételével a pálosokkal is, és ez magyarázza az óvatos kérdőjelet a Strigoniense mellett. EPILÓGUS Az eddig feldolgozott vagy átnézett fragmentum-anyag ismeretében annyit állapíthatunk meg bizonyossággal, hogy - maradva a 15. században - létezik egy olyan gothica textual is - több esetben formata -, amely a tőlünk nyugatra fekvő területek megszokott, kemény vonalvezetésű textualisától lényegesen elütött lágyságával és enyhén ívelt vonalaival. Amennyire példáink engedik, az írásminták 8 számbavételének ezen, első szakaszában az esztergomi és egy vagy több pálos műhely 29 írásgyakorlatára vetnek fényt a kódexlapok. Egyéni vonásokat természetesen hiába keresünk a késői középkor liturgikus könyveinek szinte egész Európára kiterjedően kötelező írástípusában, a gothica textualisban. A couleur locale inkább a vonalak már említett lágyságában, enyhe hajlítottságában keresendő. Ezek az eléggé nehezen megfogható különbözőségek a nyugati példákkal való összehasonlítás során lesznek igazából jellegzetesek. Tudjuk, hogy nem sok, amit megállapíthattunk, kísérletünk elsősorban a tények számbavételére irányult. Tekintettel azonban a kutatás során tömegesen előkerülő liturgikus töredékekre, nem térhetünk ki az írásukra vonatkozó nehezen megválaszolható kérdések elől, hiszen egy látszólag hálátlan, de sok szép emléket adó területről van szó, ahol az írástörténet mellett a liturgia-, zene- és művészettörténet eredményei szerencsésen egészítik ki egymást. Példáink annak bizonyítására talán mégis elégségesek, hogy egy ennyire egységes írástípuson belül is lehet némi reményünk területileg jellemző fogódzópontokat találni. Ezek a minták természetesen csak a magyar seriptoriumok egyik lehetséges írástípusát állítják elénk. Szigorú és kötött írás volt az egyházi szerkönyvek írása, amelyik inkább az egyformaságot szerette érvényre juttatni, semmint a megfogható egyéni sajátosságot. Hasonlóan a magyar notációhoz, amely mellett szintén élt egy nem magyar notáció, amit ugyanúgy magyarországi seriptorok használtak. Biztosan működött scriptorium a pálos prior generalis székhelyén Budaszcntlőrincen. Emellett még az ún. vikáriusi kolostorok jöhetnek szóba, ahol a rendi utánpótlást nevelték, valamint azok a helyek, amelyeket Gyöngyösi Gergely a Vitae fratrumban könyvekkel kapcsolatban említ.