Gödörből gödörbe; Mindennemű válságok Magyarhonban a 19. és 20. században (Mediawave Konferenciák V. Szombathely, 2011)
II. A 20. század gazdasági válságai - Botos Katalin: Válságok a világgazdaságban
megek, amelyek üdvözölték a politikai rendszerváltást, jobb életfeltételeket reméltek a piacgazdaságtól. Ez azonban nem jött olyan hamar, mint várták; az átalakulás mindenütt súlyos depresszióval járt együtt. Ezt különösen nehéz volt elfogadtatni egy olyan társadalommal, mint a magyar, ahol azért a Kádárkorszak gulyáskommunizmusa bizonyos szerény jólétet biztosított polgárainak — már idéztük, milyen áron. A „nép" azonban ezt az árat nem tudta, nem érzékelte. Ugyan ki gondolkodott volna akkor devizában, amikor még egy-egy százdolláros rejtegetése is deviza-bűncselekménynek minősült? Igaz, elgondolkodhattak volna az emberek azon, mi késztette a magyar gazdaság irányítását arra, hogy legalizálni engedje a titokban mégis megszerzett devizákat, és bankba tételükkor elég volt jogcímnek: „ajándékba kaptam". Az emberek nem fogták fel, hogy ez a „könnyedség" éppen a deviza-helyzet rendkívüli nehézségét jelezte. A rendszerváltozást — Románia kivételével — valamennyi KGST-ország komoly deviza-adóssággal érte meg. Magyarországon volt fajlagosan a legmagasabb az adósság. Ráadásul az ország deviza-tartalékai kiürültek, a rendszer- váltás előtti évben a kormány „közérzet-javító" intézkedésként felszabadította az egyéni devizaszámlákat. Ennek következtében a magyar polgárok bevásárló- kőrútra indultak Bécsbe, és hosszú sorokban kígyóztak az autók az Ml-es autópályán hazafelé, hűtőszekrényekkel a tető-csomagtartójukon. A politikai bizonytalanság miatt a rövid lejáratú forrásokat is kivonták az országból, így az új kormány megalakulása előtt meg kellett nyugtatni a nemzetközi piacokat, hogy törleszteni fogjuk fennálló hiteleinket. Ha ezt nem tettük volna, Magyarország gazdasága néhány napon-héten belül megállt volna. A termelés import-igényessége miatt deviza nélkül működésképtelen lett volna a gazdaság. Az IMF stand-by hitelének segítségével konszolidáltuk a helyzetet. Az ún. átalakulási válság minden volt KGST-országban termelésvisszaeséssel, életszínvonal-csökkenéssel járt. Magyarországon a GDP tíz év alatt, a munkabérek reálértéke 12 év alatt, a nyugdíjak pedig 14 év alatt érték el azt a szintet, ahol 1990-ben voltak. Az évtized nemhogy felzárkózást hozott volna, de helyben járás volt. Nem csoda, ha a lakosság a politikai lehetőséget kihasználva, négyévenként cserélgette a kormányokat, abban a reményben, hogy a következő jobb lesz az előzőnél. A demokratikus átalakulás elhúzódóvá tette a gazdasági átalakulást, és ráadásul homlokegyenest ellentétes gazdaságpolitikai elképzelések váltogatták egymást. Ez sem segítette a gyorsabb felzárkózást. Vita övezte a kérdést, hogy vajon lassabb, vagy gyorsabb, sokk-szerű terápiával célszerű-e a változásokat végrehajtani. Magyarország, ahol már régebben megvalósítottak számos reformot, előbbre volt, mint a többi ország. Ennek előnyeit a külföldi tőke beáramlásában tapasztalta meg. Ebből az előnyből azonban a lakosság vajmi keveset látott, hiszen a devizabevételeket, a privatizációból eredő forrásokat adósságtörlesztésre és a költségvetésben lévő hiányok fedezésére fordították. Kevés ország — így a legkevésbé eladósodott Szlovénia és Csehország — nem vont be számottevő külföldi tőkét az átalakulás során, a Botos Katalin: Válságok a világgazdaságban 139
