Előadások Vas megye történetéről II. - Vas megyei levéltári füzetek 6. (Szombathely, 1993)

Történelmi arcélek Vas megyéből - Baloghné Lasics Judit : Péterfy Sándor (1841-1913)

E rövid életrajzi bevezető után a tanulmánycsokor kereteiméhez illeszkedően Péterfy Sándornak, a nagyszerű pedagógusnak jellemét, személyiségét szeretném közelebb hozni saját szavai, illetve a kortársak véleménye, az utókor megítélése tükrében. Pályaválasztása szempontjából bizonyára nem volt mellékes, milyen emlékeket őrzött meg diákkorában nevelőiről. Az idősödő Péterfy a Néptanítók Lapja hasábjain több helyütt is visszaemlékezik ifjúkorára, s ezek között diákélményeket is találunk. Kőszegi éveiről ezt írja:

17 „Az 1852-ik évi szeptember 8-án vitt föl jóapám Kőszegre, hogy az evangélikus gyülekezet latin iskolájába beírasson. Ezen a napon láttam először Turcsányi Lajos professzoromat. A rendes oktatás akkor a kőszegi iskolában csak október havában vette kezdetét; de Turcsányi rendszerint már szeptember elején megkezdte volt a tanítást, s igen szívesen látta, ha a szülők azokat a fiaikat, akik még csak az első vagy második osztályba valók voltak, egy hónappal a rendes szorgalmi idő előtt az iskolába beadták. Szeptember 8a ünnep lévén, édesapámmal lakásán kerestük föl a tisztelendő urat, aki egyúttal magyar papja volt o kőszegi evangélikus gyülekezetnek. A tisztelendő urat múzeumnak nevezett szobájában találtuk, amelyben magas állványokon rengeteg könyvet láttam. Szíves fogadtatásban részesültünk; de azért én a nagy szemöldökű férfiú tekintetéből minden bátorságomat elvesztettem, annyira, hogy még a kézcsokolásról is megfeledkeztem, pedig édesanyám is meghagyta ezt erősen még otthon Nemescsóban. A jóságos professzor észrevehette rajtam az ijedtséget; nyájas, barátságos kérdezősködéssel csakhamar lelket öntött belém sőt annyira fölbátorodtam, hogy az asztalon nyitva fekvő nagy képeskönyvet is forgatni és nézegetni mertem, amiért apám rám is szólt, de Turcsányi a könyv lapozgatásánakfolytatására szelíden fölbiztatott. így történt, hogy amidőn a beíratás után a tisztelendő úr bennünket elbocsátott, én már olyan őszinte bizalommal és ragaszkodással csókoltam neki kezet, minthogyha már rég tanítóm volna. És ez a hirtelen támadt tiszteletteljes ragaszkodás nem gyöngült meg és nem szűnt meg lelkemben. ... Nem csoda, hogy sírva-zokogva kisértük utolsó útján a kőszegi temetőbe 1854. július 10-én— Én csak rövid ötnegyed évig lehettem tanítványa, mert sajnos korán érte őt el a hosszú, kínos betegségnek véget vető halál. Ámde azért én is sokat köszönhetek neki, annyival is inkább, mivel az ő jeles utóda, Beyer János —az én második jóságos 45