Előadások Vas megye történetéről - Vas megyei levéltári füzetek 3. (Szombathely 1990)
Varga J. János : Nyugat-Magyarország a török elleni felszabadító háború első szakaszában (1683-1688)
hogy csaknem kivétel nélkül vágvári és mezei zsoldosok- voltak» akikkel éppúgy rendelkezett a császári hadvezetés, mint az idegen ^őrezredekkel. A kincstártői rendszeres fizetést húzó, s ezért kivezényelhető kontingensként osztották be őket a császári hadtestekbe. Az erdélyi és a tiszai hadseregcsoportba besorolt 8000 magyar katona mellett -akik zömében a kassai főkapitányságból és Thököly Imre átállt egységeiből érkeztek- további 7000 embert állított ki a győri, a Kanizsa elleni és a bányavárosi főkapitányság. Esterházy János győri vicegenerális 2500 fővel érkezett Buda alá, ahol Károly herceg seregében nyertek beosztást. A kanizsai főkapitányságból Batthyány Ádám és Gyöngyösi Nagy Ferenc 1500 végvári vitézt és szabad legényt hozott, ők a bajor választófejedelem mellé kerültek. Bercsényi Miklós a bányavárosi főkapitányságból 3000 emberrel jött, s hozzájuk csatlakozott később Koháry István, az új bányavárosi főkapitány, valószínűleg újabb csapatokkal. Közülük nagyon sokan régi, tapasztalt tisztek ős katonák voltak, akik évek óta járták a végvári harcok iskoláját. Miskey István és Fiáth János Győrből, Bottyán János -a későbbi híres kuruc tábornok- Esztergomból, SemBey András Ónodból, Semsey János Tokajból, Erdődy György léváról, Festetics Pál Keszthelyről, Zichy Imre Vázsonyból, azután az 1683. június 12-én Pápára összehívott megbeszélés résztvevői közül -amikor még védekezni akartak Kara Musztafa áradatával szemben- Babocsay Ferenc veszprémi és Tóti Lengyel János örökös szigligeti kapitány, meg a körmendi Békássy Miklós, aki látta futni a vármegyei hadakat a Rába menti sáncokból, ugyancsak 1683 nyarán. 42 Ma már nehezen elképzelhető, hogy a magyar végvári katonák török elleni küzdelme ellenére a vármegyei nemesség, s nyugodtan állíthatjuk, hogy az ország népe, egyre kevésbé érezte a maga ügyének a Budáért, de főleg később az ország felszabadításáért folytatott harcot. A nagy győzelmek után Európa-szerte tapasztalt ünneplések és örömteli megnyilvánulások elmaradásának okát nem a magyarság, "lelketlenségében" vagy "eredendő közönyösségében" kell keresnünk, hanem a mindennapok sanyarú valóságában: a háborús terhek viselésében, a mérhetetlen pusztítások elszenvedésében, hogy az országot 113
