Vas megye múltjából 1986 - Levéltári Évkönyv 3. (Szombathely, 1986)

Vörös Antal: Az őrségi gazdálkodás az úrbérrendezéstől a XX. század elejéig

igen kísérleteztek vele, mert a legjobb trágyázás mellett is nagyon bizonytalan volt a hozama. Kukoricáról az 1828-as összeírás csak hat faluban: Bajánháza, Senyeháza, Dávidháza, Hódos, Kerkáskápolna és Őriszentpéteren tett említést, Zakál viszont úgy írt róla, hogy termelése általános az Őrségben. Valószínű azonban, hogy nem foglalt el nagy helyet a vetésforgókban. Ugyancsak Zakál írta, hogy a „csicsókát vagy kiiompért" is mindenfelé termesztik. A kapások mindig trágyázott földbe kerültek, de többnyire csak „fej alá" trágyáztak, azaz a magnak készített fészekbe raktak trágyát. Zakál még elmondja, hogy a répa mindenféle fajtáját meg lehet találni az őrségi falvak határaiban. Szerinte akadtak olyanok is, akik dinnyével kísérleteztek, de ennek termése igen „idétlen". Az eddigiek alapján végső következtetésként megállapíthatjuk, hogy az úrbérrendezéstől a 19. sz. második tizedéig eltelt időszak fejlődését a második övezet terjedelmének határozott bővülése, és valamelyest intenzívebb művelése jellemezte. A termelt növényféleségek száma gyarapodott, de a fősúly továbbra is azokon maradt, amelyekről az évszázados tapasztalat már igazolta, hogy az őrségi földeken legbiztosabb a termésük és legnagyobb a hozamuk. A bizonytalan terméseredmények miatt az új növényeknek is csak lassan, hoszszú évek tapasztalata után lett általános a termésük. Feltűnő, hogy a szántóföldek takarmányáról, a lóherefélékről sem Zakál, sem az 1828-as összeírás nem tett említést. Valószínű, hogyha itt-ott már kísérleteztek is velük, nagyobb méretű termelésük csak a későbbi évtizedekben kezdődött el. Végül még választ kell adni arra a kérdésre, hogy milyen vetésforgók divatoztak a 19. sz. első évtizedeiben az őrségi falvakban. Az eddigiekből kiderült, hogy e téren még egy falu határában sem lehet egységes rendszerről beszélni. Más volt a belső, más a második és ismét más a harmadik övezet vetésforgóinak a rendje. Egy-egy gazda trágyakészletének is határozó szerepe lehetett a vetésforgók alakulásában. A gyakori trágyázással búzatermővé alakított földekbe - ahogy a szalafőiek mondták azaz a belső övezet frissen trágyázott földjeibe először búzát, aztán rozsot vetettek, azaz két őszi követte egymást. A gyorsan felszántott rozs tarlójába utónövényként gyakran hajdina, esetleg egy kis részben tarlórépa került. Ezután tavaszi következett, zab vagy kukorica. Ezután kezdődött a forgó újból trágyázással és búzával. A második övezetben a búza többnyire elmaradt, vagy ide csak bővebb trágyázás esetén vetettek. Többnyire a rozs és zab váltogatták egymást, a zab helyébe sokszor hajdina került. A tavasziak learatását pár évi pihentetés követte, aztán az újból feltört parlagban ismét őszit és tavaszit termeltek. A harmadik övezet felégetett földjeibe többnyire rozsot, esetleg zabot vetettek, aztán az évtizedes pihentetés következett. Itt alig-alig kapták vissza a földből az elvetett magot és csak azért törték fel, hogy utána jobban füvesedjen és jobb legelő legyen. Az 1828-as összeírásban szembeötlő a falvaknak az erdőkre vonatkozó vallomása, mely szerint csak tűzifát adnak, az épületfát pedig pénzen kell megvenni. Nemcsak a szalafői és szentpéteri esküdtek már idézett vallomása hangzott így, hanem négy község kivételével valamennyié. A bajánháziak, senyeháziak és kápolnaiak szerint erdeik kevés épületfát adnak. Egyedül a dávidháziak mondották, hogy „tűzifájok elegendő vagyon, de az épületre valót sem veszik pénzen." A falvak többségében tehát azt állították, hogy az épületfát 226