Vas megye múltjából 1982 - Levéltári Évkönyv 2. (Szombathely, 1982)

Bariska István: A protestáns Kőszeg II. Ferdinánd korában

sieget, erre Setwiyey István magyar kancellárt, győri püspököt szemelte ki. Beismerte, hogy az adott szituáoióban nem küldhetett Kőszegre jezsuitákat, de a győri püspöktől megkövetelte a protestáns prédikátorok felváltását sajátjai által. Tartózkodott ennek erőszakos végrehajtásától, de ha ellenállást tanúsítottak volna, nem átalott a vérpadot emlegetni. Valójában ilyen ellentmondásos volt az egész korszak s az a mód, ahogy Kőszegen /627-1635 között II. Ferdinánd az ellenreformációt végre akarta hajtani. 1627-ben kiadott protestánsellenes uralkodói parancsában úgy kezelte Kőszeget, mintha az rendi államjogi szempontból is Alsó-Ausztria része lett volna. Bár a tényleges alsóausztriai kamarai és kormányszéki százados befolyás révén 1568-ban egy ponton sikerült Bécsnek csökkenteni a kőszegi bírák igazságszolgáltatási hatáskörét, s ezzel növelni a kőszegi önkormányzat függőségét a bécsi hatóságoktól, arra ez mégsem volt elegendő, hogy véglegesen felszámolja az osztrák városok mintájára Kőszeg ősi önkormányzati jogait. Mégis, az udvar támadásának két következménye volt: Kőszeg megingott sokat emlegetett császárhűségében. Noha a város nem csatlakozott Bethlenhez, 1627 után mégis fokozatosan közeledett a magyarországi rendi ellenállás ideáljához. Ezt legkövetkezetesebben a magyar választó polgárság képviselte mindvégig, hiszen a német község 1635-re már feladni látszott a küzdelmet. A választó polgárság (Gemein) szerepe természetesen nőtt egyre nagyobbra, azzal párhuzamosan, ahogy Béos belső válságot okozott a kőszegi bírák dezavuálásával. Minthogy a patrónus jogot a választó polgárság gyakorolta, méghozzá egy magyar és egy nemeit községben: magyar és német tanítók és lelkészek felfogadásával, templomok fenntartásával, isikolák működtetésével, az ellenreformáció támadása egyre inkább a választó polgárság ellen irányult, Sennyey István mindkét esetben a választó polgárság aktív ellenállásán bukott meg Kőszegen. Érdekes volt egyébként, hogy Eszterházy Miklós ugyan végig támogatta a kisebbségben lévő kőszegi katolikus ellenzéket, de óvakodott nyílt fellépésre Kőszeg ellen. Kőszegre többször is katonai mustrát rendelt, de még Sennyey támogatására sem vetette be a katonaságot. A N adasd y-csaíád támogatása s főleg jelenléte még nagy erő volt, s ekkor még nem volt nyoma a Széchy-család beavatkozásának sem. II. Ferdinánd ellenreformációs kísérlete 1627-ben, iÓ3nben és 1635-ben is kudarcot vallott. Bécsnek először azt kellett feladnia, hogy azon az alapon tiltsa ki a kőszegi protestánsokat, ahogy azt Alsó-Ausztriában tette, mondván, Kőszeg ehhez a tartományhoz tartozott. Ezért bízta a dolgot Sennyey István győri püspökre, hiszen az 1491es pozsonyi szerződés a győri püspökség egyházjogait nem érintette;. Az udvar felfogása szerint a kancellár püspöki jogkörénél fogva legálisan járt volna el, ha katolikus papokat küldött volna Kőszegre. Ezzel is a törvényesség látszatát akarta megőrizni. Pedig a város önálló restaurációs joga, független bíró választási és patrónus joga felfüggesztésével is a magyar rendi jog felszámolására tört: hogy tudniillik azokat az osztrák városokhoz hasonlóan a császári abszolutizmus kisajátítsa, s ezzel a törvényesség látszatával érvényre juttassa akaratát. Erre ekkor még a Habsburg-adminisztráció gyengének bizonyuk. Okkal érezhette Martin Rhein városi jegyző 1633 áprilisában, amikor a jegyzőkönyv pergamenborítójára az adott történelmi helyzet rövid summáját írta, hogy protestáns hitük záloga, önállóságának alapja: a város szilárd törvénye s egyben szabadsága: „Das Gesezt ist die Seel der Stadt, den wie der Leib dahin feit wen In die Seiel verlast, also Zerfelt Auch ein 'Stadt, wen sie khein gesezt hat, oder ihre gesetz verleürt"*

53 (Kőszeg, 1633) (A törvény a város lelke, s miként a test elporlad, ha a lélek elhagyja, akként pusztul a város is, ha törvénye nincs vagy elveszti azt.) 87