Mayer László (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VII. - Archivum Comitatus Castrriferrei 9. (Szombathely, 2020)
Reformáció Vas vármegyében a 17- 20. században - Pál Ferenc: Protestáns-katolikus együttélés Vas vámegyében, 1790 - 1848
1829-ben Karcsay Sámuel egyházasrádóci születésű táblabíró, nem mellesleg a körmendi evangélikus egyházközség felügyelőjeként is működő atyafi, feljelentést tett Vas vármegyénél, hogy édesapja, édesanyja, felesége és unokája keresztjét a helyi reformátusok kiszedték. Az ügyben említett temető története érdekesen alakult. 1817-ben az addig a három felekezet — katolikus, református, evangélikus — által közösen használt sírkertet a katokkusok elhagyták éppen azért, mivel keresztjeik száma látványosan lecsökkent. Ennek oka abban állt, hogy eredetileg a reformátusok vásároltak új temetőt, azzal a szándékkal, hogy a régi temetőből a sírhalmokat áthelyezik az újba, és addig is, míg ez meg nem történik, az új temetőt kaszálónak használják. Emellett elkezdtek fenyegetőzni, hogy a régi temetőből a kereszteket eltávolítják. Erre a római katolikusok tanácsot kértek Somogy Lipót szombathelyi püspöktől, aki ebben a helyzetben a közös temetőben maradt keresztek elégetését parancsolta, amelyet Hentsey György vezetésével a helyiek végre is hajtottak, de akkorra már számos keresztnek csak a helyét találták meg. Karcsay unokájának helyzete egészen különösen alakult. Édesanyja ugyanis református hiten élt, de mivel ő korán elhunyt, a szintén fiatalon elhalálozott kislányt az apa hitén, evangélikus szertartás szerint temették el, amit a temetéskor senki nem kifogásolt. Ahogy Karcsay írta: „Hogy édes gyermekeimnek kora megszpmorodások esetében atyai gondoskodásommal egyedül való jót, és szeretet követeltem annyival biztosabban, mert a keresztelés és temetés esetekor legkevesebb ellenkezést sem tapasztaltamé A kiszálló vegyesbizottság ez utóbbi reformátusokat a három kihányt kereszt visszahelyezésére kötelezték, de Karcsay unokájának ügyét függőben hagyták.18 19 Sajnálatos módon történt olyan eset is, amikor nem az együttműködés, hanem sokkal inkább a helyzet kényszerítette a protestánsokat a katolikus temető használatára. 1831-ben, a koltai (ma: Nemeskolta) gyülekezethez tartozó, amúgy sorkikisfaludi (ma: Sorkifalud) atyafi, Újlakon (ma: Alsóújlak) tartózkodott, amikor is, hirtelen elhalálozott. Iszak Pál kámi plébános azonban nem akarta az evangélikus vallású férfit a felszentelt temetőbe temetni. „Midőn felesége, s atyafiai eltemettetésére megjelentek r illendően eltakarítani kívánták az odavaló római katolikus mester eltemette úgy, de nem a helység temetőjébe, hanem egy temetőn kívül a tüskebokrok közé ásott sikér20 gödörben, úgy, hogy koporsója a temetés után következő éjszakán a gödörből majdfélig kiállott ...”.21 A fent felsorolt példák mind-mind bizonyítják, hogy bár az anyagi kényszer egykoron rábírta a különböző felekezeteket az együttműködésre, mégis a helyzet a 19. században még nem érett meg arra, hogy elérjék a vallási türelem azon fokát, amikor is a közös eszköz- vagy területhasználat nem okoz ellentéteket és indulatokat. AZ ISKOLA Az 1780-as években nagyobb településeken létrejött iskolaközpontokból korszakunkban kezdtek leszakadni a messzebb eső községek, amelyek nem akarták nagy távolságra járatni gyermekeiket. A türelmi rendeletet követő iskolaalapítási láz gyakorlatilag le18 MNL VaML Vvkir. 2348/1829. 19 Uo. 20 Sikér: sekély. 21 MNL Vvkir. 283/1832. 283
