Mayer László (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VII. - Archivum Comitatus Castrriferrei 9. (Szombathely, 2020)
Forradalmak és háborúk kora. 1948 - 1849 és 1914 - 1918 eseményei Vas vármegyében - Feiszt György: Az 1. világháború hőseinek Vas megyei emlékművei
Ha a kutatási tapasztalatokat egy mondatban kellene összefoglalni, az úgy hangzana, hogy az 1. világháborús emlékművekről két dolgot lehetett nehezen megtudni, az egyik, hogy mikor állították, a másik hogy ki készítette a mementókat. A kérdéskörről szóló irodalom az 1. világháborús emlékművek állításának történetét négy szakaszba sorolja. Az első a világháború kitörésétől 1923-ig tartott. Ennek az időszaknak az elején voltak hadszíntéri, és ezzel párhuzamosan a hátországban, a „közös áldozatvállalás” kegyeleti szándékával, adománygyűjtési célból történő emlékműállítások. 1915 tavaszán a Gyorssegély - Auguszta Alap és a Hadsegélyező Hivatal létrehozta a Nemzeti Áldozatkészség Szobor Végrehajtó-bizottságot. A szervezet fából készült szobrok felállítását szorgalmazta, amelybe meghatározott pénzösszeg ellenében fémlemezkéket szegelhettek az adományozók. Szombathely város akkor Horváth Boldizsár térnek nevezett főterén, 1915. október 24-én avatták fel a „Vasvitéz”-szobrot, Josef Josephu (1889-1970) bécsi művész alkotását, amelybe 150.000 szeg bevetésére volt adott a lehetőség. Egy ilyen fémszeg 50 fillérbe került, de 1916. március 5-én Pantche Doreff, a bolgár cár főkonzulja, egy arany szeg beütése fejében 2000 korona adományt ajánlott fel a hadirokkantak támogatására. 1918 novemberéig a meg-megújuló akciók során a Vasvármegyei Vöröskereszt nőszervezetei a szegek eladásával több 10.000 korona segélyt gyűjtöttek és juttattak el a háború következtében nyomorba jutottakhoz.3 Már 1915-ben megalakult a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság (НЕМОВ). Ennek célkitűzése volt, hogy „Ne legyen az országban olyan falu, ahol emlékmű nem őrzi a háború hőseinek hírét. A falusi és kisvárosi emlék legyen művészi, de legyen egyszersmind egyszerű és olcsó, a környezetbe illő és szóljon a nép nyelvén. Es ne legyen az országban olyan katonasír, amely ki nemfejezi aKl a gondolatot, hogy a pihenő harcos nemcsak egy család vagy egy népréteg, hanem az egész паЯУ nentZjt kedves halottja. Az ilyen emlékművek, mint közős dicsőségünk hirdetői, a jövő Magyarországban a hazafiság őrtornyai lesznek”4 Az 1917. évi törvény5 olyan emlékmű létesítését írta elő, amely arányban áll a hősök önfeláldozásával és a megörökítő község vagyoni erejével, továbbá, hogy az emlék — bármily szerény és egyszerű is — művészi legyen, és megvalósításánál a hazafias szempontok érvényesüljenek, azt hazai művészek és iparosok, hazai nyersanyag felhasználásával készítsék el. Az 1924-ben megszűnt НЕМОВ feladatát belügyminiszteri rendeletre a Vallás- és Közoktatási Minisztérium művészeti osztályában megszervezett Hősi Emlékműtervek Bíráló Bizottsága (HEBB) vette át. A későbbiekben még további jogszabályok, rendeletek és előírások foglalkoztak az elesett hősök emlékének megörökítésével. A mementóállítás folyamatait vizsgálva, azok többségében nevesíthető az ügy iránt elkötelezett aktív ember. Ez a személy lehetett mecénás, pl. Szegedy Gina bárónő Acsádon, Mikes János püspök Répceszentgyörgyön, vagy az amerikás magyarok 1 Horváth Sándor: К Vasvitéz. A szombathelyi nemzeti áldozatkészség szobra. = Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények (továbbiakban: VHHK), 2015. 1. sz. 21-32. p. 4 Somfay Örs: Az I. világháború magyar vonatkozású köztéri, valamint közösségi hősi emlékei és ezek adatbázisa. Doktori (PhD) értekezés. Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Bp., 2012. 103. p. http://real-phd.mtak.hu/ll 9/15/disszert%C3%AÍci%C3%B3_Somfay%20%C3%96rs_doi.pdf (Megtekintve: 2018. május 11.) 3 1917. évi VIII. törvénycikk a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről. In: Magyar törvénytár. 1917. évi törvénycikkek. Jegyz. ellátta Terfy Gyula. Bp., 1918. 25. p. 482
