Mayer László (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VII. - Archivum Comitatus Castrriferrei 9. (Szombathely, 2020)
Utak, utazók, utazások Vas vármegyében az 1 - 20. században - Tóth Endre: Utak és utazások a Római Birodalomban
Amikor a rómaiak a Kr. u. 1. század első felében Pannónia éa Noricum határvidéke katonai megszállásával egyidőben az utat kiépítették, a terepviszonyokat még inkább figyelembe kellett venni, mivel ennek az úrnak kellett biztosítani a megbízható és gyors közlekedést Aquileiától a birodalom dunai határáig, Carnuntumig. A kiépítés után ez az út fontos, katonai jelentőségű úttá vált. A körzetében épült táborok, majd az út mentén alapított városok között biztosította az összeköttetést és az utánpótlást. A Murától északra, Magyarország területén, a Zala folyó a vidéket két, domborzatilag egymástól elkülönülő területre választja szét. A Zalától délre eső terület tagolt dombvidék, a folyótól északra pedig a terület egészen a Kőszegi-hegységig sík. E felszíni adottságok meghatározták az út vonalvezetését. A tagolt déli szakaszon az út a lehetőség szerint az azonos magasságot tartotta, helyét azonos szintvonalon jelölték ki, hogy a meredekebb lejtőket elkerülje. Mivel a római településhálózat gyökeresen különbözött a középkoritól, a római utak legfeljebb egyes szakaszait, és azokat is ritkán használták a középkorban a faluk közötti közlekedésre. A római főutak a katonai létesítmények és városok közötti kapcsolatot biztosították. A vicusokat — vagyis egy—egy falut vagy városrészt — a villagazdaságokhoz bekötőutak vezettek, amelyek gyengébb minőségűek voltak, karbantartásuk pedig nem tartozott az állami feladatok közé, amelynek következtében azok nyoma ma nehezen figyelhető meg. A középkori települések a földrajzi adottságokat másként hasznosították, mint a rómaiak. Kitűnően megfigyelhető ez a Borostyánkő út esetében, amely Savariától nyílegyenesen tartott észak felé. A középkori falvak mégsem a római út mellett, hanem nyugatabbra, a közeli Gyöngyös patak mellett alakultak ki. A középkori út a falvakon vezetett keresztül, és a néhol csak 20—50 méterre vezető római utat közlekedésre nem használták, hanem beszántották. Az úttöltések az évszázadok során a földművelés miatt egyre inkább elpusztultak. Egyes vonalszakaszok a 19. századi tagosítások alkalmával és a termelőszövetkezeti földek összevonásával tűntek el a térképekről, a töltéseket a gépi földművelés és az erdők telepítésekor elegyengették. Ha az úttöltéseket nem megfelelő vastagságú kavicsrétegekből töltötték fel, az elszántás után a nyomuk már alig figyelhető meg. A római utaknak nyomuk maradt a középkori oklevelekben, ami segíti helyük megtalálását. Az Árpád-kori határjárásokban - ha a töltést már nem lehetett felismerni — a római utak elszántott kavicssávját gyakran öttevénynek nevezték, amely az öntvény szó régi alakja és földrajzi névvé vált.23 A római utak kavicstöltésének a szétszántott maradványát, a kavicscsíkot a hasonlóság miatt a nép ugyanazzal a szóval jelölte, amivel a folyók áradása alkalmával a földekre lerakott kavicsot. Néhol még az országutak felületén a kavicsot összekötő malteros rögzítést is megfigyelhették, ami az oklevelek szóhasználatában szintén feltűnik (opus cementarium). A Duna menti limesutat köves út (via lapidosa) néven említik az oklevelekben. A középkori és későbbi határjárások, a kéziratos térképek dűlőnevei, egyes földrajzi nevek, végül a légifelvételek tartalmaznak olyan adatokat, amelyek megkönnyítették a terepkutatást. Az útkutatásban sokat segítenek a régi kéziratos térképek és a földrajzi névgyűjtések. A 19. század elején a földmérő mérnökök - amennyiben az érdeklődtek a mesterséges terep jelenségek iránt — nem egyszer jelezték az akkor még jól felismerhető római útszakaszokat. 23 Tóth Endre: Eötteven seu via antiqua Romanorum. = Magyar Nyelv, 1977. 194-201. p. 28
