Előadások Vas megye történetéről VI. - Archívum Comitatus Castriferrei 7. (Szombathely, 2015)
A történelem görbe tükörben. Mulatságos fejezetek, humoros események, meghökkentő epizódok Vas vármegye 17-20. századi történetéből - Feiszt György: 19-20. századi "szarságokról" - hivatalosan
„A védekezés és segítés itt sürgős, annál is inkább, mert a mezőgazdasági munkáskezek nagy része, a férfi munkaerő nem a békeszerető ekeszarvát fogja, de vérfakasztó fegyvert ragadott! Rendkívüli idők, rendkívüli teendőket követelnek tőlünk is, nemcsak magunk jóvoltáért, akik szívszorongva várjuk, mit hoz a holnap, hanem azokért, akik most vérüket érettünk ontják. Áldott földünk ne érezze, hogy hűséges gondozói, ápolói megfogyatkoztak. Mi kik itt maradtunk a dicső sorból, fogjunk kezet, hogy pótoljuk azok helyét, munkáját, akik távol vannak. Ne essünk kétségbe addig, amíg két karunk egészséges. Hol nincs, férfi álljon helyébe nő, ahol nincs ifjú, pótolja helyét a gyermek. Amit a természet és az idő megtagadott tőlük, pótolja azt az a tudat, hogy mindnyájunk anyja a haza veszedelemben van. Mástól ma ne várjunk segítséget csak magunktól, két kezünk munkájától."10 Az 1. világháború éveinek iratanyagát forgatva, egy ilyen bevezető után, azt várnánk, hogy a röpirat önkénteseket toboroz a frontra, vagy elemi csapást elhárító csoportot kíván szervezni, de szó sincs erről, hiszen a Földmívelésügyi Miniszter 1914-ben kiadott „Sürgős védekezés a mezei pockok ellen” című brosúrájából idéztünk. A szöveg így folytatódik: „Ama szokatlan dolog, hogy a mezei pocok (egér) most nyáron is óriási kárt tett az aratásra kerülő vetésekben, kétségtelenné teszi, hogy a kártétel még nagyobb lesz a lábon, vagy földben maradt termékeinkben s hogy ugyancsak megnehezíti részben az őszi vetés kelését, részben telelését, de nem kisebb veszedelemmel fenyegeti takarmányföldjeink jövő évi termését is. Mezőgazdaságunk jelen és jövő évi termését fenyegető mezei pockok ellen való teendőink most a következők: A pockot minden áron pusztítanunk kell első sorban a szántás alá kerülő földön, másodszor a szántás széleken, harmadszor a kukorica-, répa- és burgonyaföldeken és negyedszer a takarmány földjeinken. Szántáskor a mostani nehézségekkel egybekötött tarlóbuktatással és mindenféle szántással okvetlenül egybe kell kötni az ekétől kifordított pockok agyonveretését. Ezt ne mulassza el senki! Minden eke után járjon egy-egy asszony, leány vagy gyermek, kezében legyen egy nyaláb vesz- sző, amellyel agyonvágja a menekülő pockot. A vesszőnyaláb legyen akkora, hogy azt az illető jól megmarkolhassa és erőset csaphasson vele a menekülő pocokra. A vesszőnyaláb vesszeje (15-20 db) olyan erős legyen, mint a kezünk kis ujja. Gyengébb vessző ugyanis nem igen tesz kárt a pocokban. A szántást mindig a szomszédos vetéses föld (kukorica-, répa-, burgonyatábla) szélén kell kezdeni, hogy a pockot innen el, a szántás közepe felé tereljük, és nem fordítva, hogy az a szántásból a vetésbe, kukoricásba meneküljön. Ha rendes a szántás a pocok nem marad, rajta hanem leginkább a felszántott föld végére, gyepes-mezsgyés részére menekül. A szántáson magán kevés marad. Ha mégis marad, és látjuk, hogy ott túrni, ásni kezd, akkor azon módon ássuk ki, vagy öntsük ki, hogy pusztuljon az is. A szántás szélén, a mezsgyén irtsuk úgy, hogy ahol van közelben víz, gyerekek és asz- szonyok öntsék ki azonnal és a kiöntött pockot üssék agyon az előbb említett vesszőnyalábbal. Ahol nincsen víz, ássák ki és így pusztítsák el. Az ásás lassú, de nem nehéz, mert a pocok nem tanyázik mélyen. Ki kell keresni, hogy melyik lyuk vezet, mélyebbre s ott kell azt üldözni. A sekély, szökő, menekvő likakat csak tapossuk be. Ne ijedjünk meg attól, hogy sok a pocok és nem győzzük. Dehogy nem! Csak ne tépelődjünk, és ne hagyjuk veszendőbe menni az időt. 10 VaMLLl.61.sz. 318
