Előadások Vas megye történetéről VI. - Archívum Comitatus Castriferrei 7. (Szombathely, 2015)
Családi és közösségi ünnepek Vas vármegyében a 16-20. században - Mukicsné Kozár Mária: Keresztelő, lakodalom és temetés Vas vármegye szlovének lakta településein a 19. század végén
TEMETÉS A temetkezési szokásokban is talált a szerző ősi pogány elemeket a Vas vármegyei szlovéneknél a 19. század végén. A halotti tor eredeti célja az volt, hogy az étel és ital közös elfogyasztása révén a meghívottak lélekben egyesüljenek az elhunyttal. A temetésről szóló fejezetben a haldokló körüli ténykedésekről, a temetés menetéről írt. Felsőszölnökön és Apátistvánfalván 1883-ban még találkozott siratóasszonyokkal. A sirató szövegét feljegyezte, és kéziratban maradt művéből éppen ezt a részt Ljubljanában már 1884-ben publikálta is.14 A Vas vármegyei szlovének a 19. század végén megrendültén vették körül már a haldokló embert is. Az asszonyok és gyerekek körülállták, siratták és imádkoztak a lelki üdvéért. A haldoklót nyáron a ház elé, szalmára fektették, télen bent a házban, az ágyba. Az asszonyok szentelt vízzel hintették, és amint kilehelte a lelkét, le is öntötték a fejét szenteltvízzel. A betegek nem fordultak orvoshoz. A férfiak óborral és szilvapálinkával kúrálták magukat, az asszonyok és gyerekek pedig fehér kenyérrel és aszalt szilva levével. A haldoklóhoz kuruzslókat, idős javasasszonyokat hívtak. Amint elhunyt valaki, rögtön megkezdődtek a temetkezés előkészületei. A síkvidéken lakó szlovéneknél az asszonyok pogácsát és kerek kalácsot sütöttek. A dombvidéken élők borjút vágtak, a tehetősebbek pedig egy öreg tehenet is feláldoztak a halotti torra. A toron a virrasztókat és a temetésnél közreműködőket vendégelték meg. A virrasztáson az idősek imádkoztak, a fiatalok pedig kártyáztak. A halottat két székre helyezett deszkára fektették. Ha nem volt a házban két szék, akkor a szoba sarkában a két ablakpárkányra fektetett deszkán ravatalozták fel a halottat, Belatincban pedig a ruhásládára fektették. A síkvidéki szlovén falvakban a háztól kísérték a halottat a temetőbe, és az úton a kántortanító a saját maga által írt halottas éneket énekelte. Az énekben név szerint búcsúzott mindenkitől a halott nevében. Az idős embereket szekérrel vitték a temetőbe, de azt senki nem kísérte. A gyászolók egy másik, rövidebb úton mentek a temetőbe, és ott vártak a szekéren érkező elhunytra. A gyerekek koporsóját - kíséret nélkül - rúdra kötve két férfi vitte a temetőig, és közben még pipáztak is. Trstenjaknak feltűnt, hogy az evangélikusok viszont hegyen-völgyön át kísérték halottjukat. A koporsó előtt és után is mentek a gyászolók, éneklésük, siránkozásuk messzire hallatszott. A temetés után a férfiak pipára gyújtottak és csendesen hazaindultak. Az asszonyok a sírnál maradtak, beszélgettek és dicsérték az elhunytat, milyen jól gazdálkodott, és sajnálkoztak azon, mennyire fog hiányozni a családjának. Az 1883-ban feljegyzett sirató is erről szólt. A tehetősebb özvegyasszonyok pénzért fogadtak fel siratóasszonyt. Amikor a pap befejezte a temetési szertartást, a siratóasszony térdre esett a nyitott sír előtt és az özvegy nevében elsiratta a férjet. Siratójában felsorolta jó tulajdonságait, feladatait a családi munkamegosztásban. Trstenjak Apátistvánfalván a helyi tanító segítségével talált egy idős asszonyt, akinek a szövegét kéziratában apátistvánfalvi szlovén nyelvjárásban közölte. Ez a magyarországi szlovének számára fontos nyelvemlék is, amely tartalmát tekintve hiánypótló forrás a 19. század végi gazdálkodás, családi munkamegosztás megismeréséhez. A sirató teljes szövegének magyar fordítása a Felsőszölnök 1988-ban megjelent monográfiájában olvasható. A gazda feladatait felsoroló rész így hangzott: „Mihez kezdünk most, hogy élünk majd! Ki teremti elő nekünk 14 Trstenjak, Anton: Navade v Prekmurcih. Jók pri pogrebu. = Slovan, 1884. 341-343. p. 141
