Melega Miklós: A modern város születése; Szombathely infrastrukturális fejlődése a dualizmus korában - Archívum Comitatus Castriferrei 5. (Szombathely, 2012)

BEVEZETŐ

A városi infrastruktúra kiépülésének hőskorában nem volt egységes a városok urbanizációs foka, és nem létezett még egy általános elfogadott sztenderd sem, amihez mindenkinek igazítania kellett volna magát. A 19. század végi Magyarországon nagy különbségek léteztek város és város között, gyakran még a hasonló nagyságú, és anyagi erejű települések esetében is. Az innovációban élenjáró városokban a technikai infrastruktúra elemei néhány év leforgása alatt teljesen megszokott, sőt nélkülözhetetlen kellékeivé váltak a mindennapoknak, beépültek a polgárok életébe. Eközben a fejlődésben megakadt, leszakadóban levő települések polgárai a korszerű szolgáltató rendszerek előnyeiből kimaradtak. Az urbanizáció, az infrastrukturális innováció elsőszámú központja a reprezentációs céllal is fejlesztett Budapest volt, de a főváros árnyékában meghúzódó vidéki városok között is akadtak olyanok, amelyek az átlagot messze meghaladó teljesítményt felmutatva országos jelentőségű modernizációs modellt állítottak. A vidéki innovációs gócpontok fontos szerepet játszottak a korszerű technológiák gyökérverésében, egy-egy régió, s ezáltal az egész ország felzárkózási folyamatának felgyorsításában. Felvállalták az úttörő kísérletezésben rejlő kockázatokat, s hibáikon okulva „későn jövő” társaik jelentős helyzeti előnnyel foghattak hozzá az infrastrukturális fejlesztésekhez. A korabeli magyar városok élénk figyelemmel kísérték egymás fejlődését, igyekeztek példát meríteni, tapasztalatokat szerezni a modernizációban előrébb járó településektől. Szaktanácsadás céljából gyakran meghívták a fejlettebb városok mérnökeit, illetve delegációkat indítottak e „mintavárosokba”, hogy a korszerű infrastrukturális létesítmények működését élőben tanulmányozhassák. Az ország több pontján is felbukkanó „mintavárosok” megszületése mögött többnyire nagy formátumú polgármesterek álltak, akik végiggondolt városfejlesztő programjukat erős kézzel vitték keresztül. Személyiségük vitathatatlanul meghatározó szerepe mellett azonban a helyi polgárság mentalitása is sok esetben perdöntő jeletőségűnek bizonyult. Mindezek együttesen adják magyarázatát annak a jelenségnek, hogy hasonló gazdasági erejű és adottságú települések milyen szélsőségesen eltérő infrastrukturális fejlettségi szintet értek el a korszakban. Győrben Zechmeister Károly indított az 1890-es években nagyszabású, hitelekből finanszírozott városfejlesztési programot, Kecskemét Kada Elek energikus városvezetői munkája nyomán lépett a modernizáció útjára. Székelyföldön Marosvásárhely lett a mintaadó település, az 1902-1913 között tevékenykedő polgármester, Bernády György tevékenységének köszönhetően. A fővárosban a polgármesteri széket 1906-tól betöltő Bárczy István megválasztásával köszöntött be új korszak, aki a közműrendszereket üzemeltető, aktív szociálpolitikát folytató, szolgáltatásszervező város modelljét olyan sikeresen valósította meg, hogy az eredmények külföldi érdeklődést is kiváltottak. A vidéki városok közül a század- forduló legnagyobb szabású infrastruktúra-fejlesztő programja Szombathelyen zajlott le, az innovatív szemléletű helyi polgárság akaratát megvalósító karizmatikus vezető, Éhen Gyula polgármester irányításával. Az elkövetkezendőkben azt a felzárkózási folyamatot követhetjük nyomon, amelynek eredményeként a város a 20. század elejére a magyar településhálózaton belül infrastrukturális téren az országos élvonalba emelkedett.39 *

39 Erdei, 1995. 97-116. p.; Vörös, 1998. 141-142. p.; Gyáni, 2000. 185-188. p.; Beluszky, 2002. 15., 22-30. p.;

Pál, 2003.432-437. p.; Pál, 2004.42-44. p.; Pilkhoffer, 2004. 64-65. p.; Kiss, 2005.43., 45. p.; Melega, 2007.

107-151. p.; Bana, 2010. 21-43. p.

32