Bariska István: A szent koronáért elzálogosított nyugat-magyarország 1447-1647 - Archívum Comitatus Castriferrei 2. (Szombathely, 2007)
Záloghelyek és a történeti irodalom - August Ernst újraértelmezése Nyugat-Magyarország elzálogosításáról
lésen, amely nem volt úgy szétforgácsolva, mint a tartományi gyűlések - eró's rendi ellenállással találkozott. Az ország három részre szakadt. Az úgynevezett Királyi Magyarország, az elcsatolt záloghelyek, valamint az örökös tartományok azonban nem képeztek együttesen sem elegendő erőt a törökkel szemben. A német fejedelmek erős Habsburgellenes pozíciója, valamint a nyugati egyházszakadás is hozzájárult, hogy a Habsburgok védekező állásba kényszerültek. A nyugat-magyarországi Habsburg-záloghelyek helyzete ebben a folyamatban megszilárdult. I, Ferdinánd csak 1547-ben tudta Csehországban fejedelmi hatalmát megszilárdítani. Országait a közös uralkodó és a törökveszély tartotta össze. Volt persze ezen kívül is más esély erre, mégpedig a rendek uniója vagy a fejedelmi központi kormányszervek kiépítése. A rendek alkalmi uniója még a 17. század elején is veszélyeztette a fejedelmi kiváltságokat. Az egyes országok megőrizték ugyan az elkülönült udvari kancelláriáikat, de a külpolitika és a hadügy közös volt. A török háborúk miatt a Magyar Kamarát is a Bécsi Udvari Kamara alá rendelték. A magyar rendek azonban a hadiadók és az adóigazgatás kézbentartásával szereztek befolyást, de a királyi rendeletek kihirdetése, sőt végrehajtása is az ő joguk volt, azaz csak rajtuk keresztül volt kormányozható az ország. Ez a záloghelyeken már nem érvényesült. Brunner végül kitért természetesen a reformációra is: a Habsburgok katolicizmusára, a városlakó németség lutherizmusára és a magyar rendiség kálvinizmusára. Mindarra, amely egyesítette ezeket az erőket a Habsburg-ellenes felkelésekben, amelyek átcsaptak a nyugat-magyarországi záloghelyekre és az örökös tartományokba is. A magyar rendek végül olyan békekötésekre kényszerítették a Habsburgokat, amelyek lényegében az 1608. évi koronázás előtti törvényekben fogalmazódtak meg, vagy amelyek számára mintaadók lettek. Ez nem a cseh út volt, ahol mind a fejedelmi abszolutizmus, mind az ellenreformáció győzni tudott a rendek felett. A harmincéves háborút lezáró, 1648. évi békében ugyan a Habsburg-ház kénytelen volt kitérni birodalmi ellenfelei elől, a Habsburg örökös tartományok és Csehország gyengébb súlyú rendjei azonban nem tudták megakadályozni a fejedelmi abszolutizmus intézményeinek kiépítését. A nyugat-dunántúli térség nyugat felé tájékozódó nemessége végül is a Habsburg-orientációt választotta. Ebben a folyamatban az udvarral újraértékeltette az elzálogosított nyugat-magyarországi uradalmak magánjogi helyzetét mind az alsó-ausztriai tartományi gyűlésen, mind a magyar diétán. Ez állt a visszacsatolás hátterében. Ennek következtében kerültek vissza a még Habsburg-kézen lévő uradalmak és városok a Magyar Királysághoz. Aull és Brunner tanulmányát együtt érdemes értelmezni. Utóbbi írása mindenekelőtt a közép-európai és az európai fejlemények elemzésében fogant, továbbá módot ad arra, hogy munkánk eredményeit vele egybevethessük. August Ernst újraértelmezése Nyugat-Magyarország elzálogosításáról Az osztrák történeti irodalomban August Ernst tanulmányai foglakoznak a legtöbbet az elcsatolt nyugat-magyarországi területekkel. A „Burgenländisches Landesarchiv und Burgenländische Landesbibliothek" egykori igazgatója 1957 és 1987 között több tanulmányban és cikkben publikálta kutatásainak eredményeit. 1987-ben Burgenland 22
