Szarka Gyula: A váci püspökség gazdálkodása a török hódítás korában, 1526-1686 - Váci Történelmi Tár 5. (Vác, 2008)
MOLNÁR ANTAL: SZARKA GYULA ÉS MŰVE
27 licenciátusról, 1682-ben pedig már 24 papról és 38 licenciátusról szólnak forrásaink. 85 Visszatérve Szarka itt közzétett kötetéhez, bizton megállapíthatjuk: a fenti összképet, Szakály Ferenc vagy jelen sorok szerzőjének a váci püspökség hódoltság-kori történeti funkcióját és helyét lei jelölni szándékozó megállapításait ez a mű tulajdonképpen nem módosítja. Ha valaki veszi a fáradságot és végigolvassa Szarka könyvét, nem fogja másként látni az egyházmegye 16-17. századi történetét, mint korábban. Ugyanakkor - és véleményem szerint ez alig túlbecsülhető historiográfiai fejlemény - ez a kötet a rendelkezésre álló adatok teljességének felvonultatásával illusztrálja mindazt, amit az elmúlt évtizedek kutatásai, reprezentatív források leválasztásával, de a végeredményt tekintve helyesen rögzítettek. Másként fogalmazva: végre rendelkezésünkre áll egy, a fennmaradt dokumentáció teljességét felvonultató egyházi birtokigazgatás-történet a 16-17. századból, amelyre az országos történetírás megbízható analógiaként, a helytörténet és az egyháztörténet pedig forrásmunkaként hivatkozhat. Szarka könyvének hiányosságait a szerző életművének ismertetése után, úgy érzem, nem kell hosszan taglalnom. Ez a munka is felvonultatja azokat a módszertani nehézségeket, amelyekkel a szerző korábbi köteteiben találkoztunk. A feszesnek tűnő szerkezet ellenére előfordulnak ismétlődések, mint például a tizedigazgatás bemutatásakor. A teljességre törekvő jegyzetelési módszer ugyancsak nagyszámú, voltaképpen felesleges ismétlődésekhez vezet. Történetírói alkatából következően itt sem sikerült az összehordott óriási adathalmazból világos és jól körvonalazott következtetéseket levonnia, a kontextus megteremtésére pedig kísérletet sem tett. Az egyházi birtok- és jövedelemigazgatással kapcsolatos további vizsgálatok nyilvánvalóan pontosítani fogják több olyan megállapítását, ahol forrásait nem a szükséges kritikával kezelte. Itt most csak két jelenségre hívom fel a figyelmet. Szarka nem utal arra a terminológiai bizonytalanságra, amely a korabeli birtokigazgatási szervezet tisztségviselőinek megnevezését jellemezte, ily módon igazából a funkciók és tisztségviselők pontos elkülönítésére tett kísérletek nem sok eredménnyel kecsegtetnek. A másik nehézséget az jelenti, hogy a török uralom alá került egyházi intézmények vezetőinek jogigényei (mind a főpásztori joghatóság, mind pedig a birtokállomány tekintetében) nem mindig fedték a ténylegesen igazolható, középkori jogi helyzetet. Vagyis attól, hogy például a kalocsai érsek háromszáz alföldi falura jelentette be a jogigényét, vagy a bátai apát az egész Sárközt ősi jogon követelte, még egyáltalán nem biztos, hogy ezeknek a követeléseiének valós középkori alapjai lettek volna. Ugyanígy a váci püspökség különösen is bizonytalan déli határai (pl. Szeged) esetében a kutatóiénak differenciáltan kell kezelniEzekre a jelenségekre lásd a fentebbi jegyzetekben idézett tanulmányokat.
