Vác 1956-ban és a megtorlás időszakában; Forrásgyűjtemény I. - Váci Történelmi Tár 4. (Vác, 2006)

FORRÁSOK (1-324.)

ismerős portákba. Szóval, idilli lett volna a helyzet, ha nem lett volna bántóan nagy a csend. Mi is, a lakosok is nagyon féltek a jövőtől, hiszen a rádióból egyre riasztóbb hírek érkeztek. Tulajdonképpen a következő egy-két nap is hasonlóan telt el, őrködtünk az iskolában, végigjártuk az utcákat, egyszer-kétszer kijöttek a parancsnokságról ellenőrizni, de egyetlen esettől eltekintve semmi rendkívüli nem történt. Az egyetlen esemény ma már igen nevetséges és groteszk, jellemző fiatalságunkra, járatlanságunkra és félelmünkre egyaránt. Szerdán vagy csütörtökön egy hírvivő érkezett a parancsnokságtól - de az is lehet, hogy csak egy megrémült lakos volt -, aki azt az üzenetet (parancsot?) hozta, hogy Kosd felől szovjet csapatok, esetleg harckocsik is érkeznek a város felé. Próbáljuk meg megállítani őket. Ezt az üzenetet a szintén nagyon megijedt őrség egyik tagja közvetítette. Nem tagadom, én is megijedtem, de félelmemet leplezve megszerveztem a védelmet. Ijedtünkben senkinek sem jutott eszébe, hogy Kosd a „világ vége", az országút a falunál véget ér, a hegygerincen át nem halad tovább, tehát innen tankok egyáltalán nem jöhetnek. Megszemlélve a város északi végére befutó Kosdi utat, úgy véltem, a kocsiút jobb oldalán lévő szőlőskert magasan kiemelkedő homokfaláról látható, illetve lőhető be az út kanyar utáni egyenes szakasza. A másik oldalon a volt püspöki almáskertből pedig esetleg megállíthatók a lánctalpukon kézigránáttal megrongált, a vezető figyelőrését golyószóró-tüzzel elvakított harckocsik. Kivittük az összes fegyverünket, a közelben lakók otthonról ásókat, lapátokat hoztak, s nekiláttunk, hogy a golyószórónak tüzelőállást, illetve a puskásoknak futóárkot ássunk. Gondolom, a többiek is, csakúgy, mint én, szintén féltek, de senki sem beszélt, csak ástunk veszettül. Tankok ellen, melyeket gyalogság kísér, golyószóróval, puskákkal és néhány kézigránáttal egy maroknyi csapat... Izzadtunk, a szánk kiszáradt, én közben azzal vigasztaltam magam, hogy a pesti srácok is ugyanúgy féltek, amíg az első lövés el nem dördült, mert akkor már nem marad idő megrémülni. Ástunk tehát rendületlenül, mígnem az út túlsó oldalán lévő Nógrádi utcai víztorony víztároló dombjának tetejéből kiabálást nem hallottunk. Az engem gyerekkorom óta jól ismerő víztorony gépésze állt a víztartályokat rejtő földtakaró dombján, s kezéből tölcsért formázva átkiáltott: „Ádámka! Menjetek innen sürgősen a fenébe! (Egyébiránt nem pontosan ezzel a szóval határozta meg a távozásunk irányát, az a szó „p"-vel kezdődött.). Majd folytatta: „Ha eltalálnák ezt a kurva vízművet, az egész városnak nem lesz egy korty ivóvize sem!" Ha nagyon őszinte lehetek, igen megörültem a tiltásnak. Ugyebár nem félelemből hátrálunk meg, hanem közérdekből távozunk. Otthagytuk hát a kiásott gödröket - gondolom a szőlősgazda nem nagy örömére - fegyverestől, ásóstól bevonultunk az iskolába. Egyébként Kosd felől sem akkor, sem azután nem jött egy árva szál orosz sem. De amíg Deákváron ilyen békés és nyugodt napokat éltünk, Pesten egyre rosszabb lett a felkelők helyzete.