Vác 1956-ban és a megtorlás időszakában; Forrásgyűjtemény I. - Váci Történelmi Tár 4. (Vác, 2006)

FORRÁSOK (1-324.)

vissza. Kérdést kérdés után tettek fel, végül megunták s engem kiválasztottak mondva, hogy kövessem őket. A városháza előtt egy teherautó állt, erre feltessékeltek, végül a híradóiskola közelében kötöttünk ki. Mivel a város szélétől az iskoláig vezető úton páncélosok hosszú sora volt, így a teherautóról leparancsoltak, s intettek, hogy menjek velük. Mindez egy nagyon sötét estén, 8 és 9 óra között zajlott le. Mivel az iskola épületét csak gyalog lehetett megközelíteni, végig kellett menni a felsorakozott tankok és az azokat körülvevő katonák mellett, érzéseim nem voltak nagyon szívderítőek. Különösen, amikor minden száz lépésre felhangzott az „Állj, ki vagy!" kiáltás oroszul. Lassan elértük a laktanyát, ahol egy szobába vittek be, ahol egy társaságot találtam, néhány bizottsági tagot, de ismeretlen arcokat is. Tagtársaim a kérdések özönével rohantak meg, de én leintettem őket, mondva, ne beszéljünk egymáshoz. Én már ugyanis átéltem hasonló helyzetet a megszállás alatt, 1944 decemberében. Hosszú, legalább kétórai várakozás után két ismeretlent hívtak ki, majd tagtársaimra került sor, és végül én következtem. Amint beléptem a „kihallgató" terembe, az első arc, amit megpillantottam, „régi barátom", Gerencsér őrnagy arca volt. A teremben egy hosszú asztalnál öt magas rangú és másik négy oroszmagyar vagy magyar-orosz tiszt is ült. Gerencsér őrnagy ült az asztal végén, ő, úgy látszott, az ügyészt, azaz a vádat képviselte. Tekintélyes számú idegennek tűnő személy is jelen volt, ők voltak a hallgatóság. Most visszagondolva az egész helyzetre, úgy nézett ki, mint egy bírósági tárgyalás. Bírák, vádló, tanúk, csak a védőt nem láttam sehol. Könnyű a humoros oldalát nézni a leírt helyzetnek 34 év távlatából, de akkor nem láttam humorosnak. Hideg érzés futott fel és alá a gerincemben. A feltett kérdések után a középen ülő tiszt kijelentette, hogy mindent tud rólam. Az ellenforradalomi tevékenységet halállal büntetik. De figyelembe veszik, hogy a városba való bejövetelükkor ellenállással nem találkoztak, visszavisznek a városházára, és onnan egy felhívást kell intézzek a város lakosságához. Visszaérkezésünk után megmondták, hogy a beszédem szövegét le kell írnom, hogy ők a bemondás előtt ellenőrizhessék. Beszédemben fel kell hívnom a város lakosságát, hogy a kint lévő fegyvereket hat órán belül szolgáltassák be a rendőrség előtti téren. Ha a felhívást a megadott határidőn belül nem teljesítik, akkor először a városházát lövik szét, utána pedig házról házra átkutatják a várost. Szerencsére a nagy izgalom mellett is felhívásomat úgy tudtam fogalmazni szavaimat óvatosan megválasztva -, hogy aki ellenőrizte, nem változtatott rajta semmit. Kértem a lakosságot, teljesítsék a fegyverek beszolgáltatását, hogy elkerüljék a házkutatást. Egyben nyugalomra intettem a város népét, és meghagytam, semmi körülmények között se hagyják el lakásukat. A várost semmi veszély nem fenyegeti. Érdekességként megjegyzem, hogy másnap valaki a következőket mondta nekem: „Hogyan csinálta, hogy a hangja olyan nyugodtnak tűnt?" Nem tudtam megmondani.