Vác 1956-ban és a megtorlás időszakában; Forrásgyűjtemény I. - Váci Történelmi Tár 4. (Vác, 2006)
FORRÁSOK (1-324.)
Arra is emlékezem, hogy egyik délután, vagy este felé Gerencsér őrnagy újságolta, hogy a börtönhöz tüntetők vonultak fel követelni, hogy a foglyokat engedjék szabadon. Erre Gerencsér őrnagy telefonon felhívta dr. Kristófot, és megmondta neki, hogy személyileg az lesz a felelős, ha bármi történik ott, mert a foglyok 60-70%-a köztörvényes bűnöző, ezeket semmi körülmények között nem lehet a városra rázúdítani. Az őrség lőni fog, s ha ebből vérfürdő lesz, ő a felelős. Kristóf ekkor a hírek szerint elment többedmagával a börtönhöz, a tüntetőkhöz, s nagy nehezen szétoszlatta őket. Állítólag azzal sikerült csak, hogy ő is elmondta, hogy zömmel kik vannak benne, meg arra hivatkozott, hogy azonnal lemond, s ha rendzavaráshoz kezdenek, nem vállalja a város vezetését. Ezután beszélt Gerencsér őrnagy telefonon a börtön parancsnokával, 314 egy századossal (a nevét nem tudom, de most sehogy nem jut az eszembe). Lerögzítette azt, hogy bármit is észlel, azonnal szóljon ki távbeszélőn, katonáink állandó harckészültségben vannak. Ekkor közölte Gerencsér őrnaggyal a börtön parancsnoka azt is, hogy bámii is történik, 80 fős jól felfegyverzett őrséggel rendelkezik, s legkevesebb 40 percig feltétlenül tartani tudja magát. Arra is emlékszem, hogy a beszélgetést követő másnap következett be a foglyok kiengedése. A kora délelőtti órákban (úgy emlékszem, a pontos időt nem tudom), felhívták a börtönből a laktanyát, és jelezték, hogy a börtönnél nagy tömeg, a foglyok is kitömi készülnek. Én azt mondtam, tartsák magukat, mindjárt ott leszünk. Azonnal elrendeltem a riadót (a kocsik állandóan oszlopban, készenlétben álltak), én csak zubbonyban rohantam le. Magammal szólítottam Éhen századost, aki velem jött a Gazzal. Az irodában mondtam, keressék meg a parancsnokot, és jelezzék neki. Percek alatt hat darab háromtonnás tehergépkocsival (mindegyiken tiszt gépkocsi-parancsnokkal), kb. összesen 150 fővel készen voltam, és robogtunk kifelé a laktanyából. Úgy a saját, mint mások megállapítása szerint is 10, de legtöbb 15 percen belül a riadó elrendelésétől már a börtönhöz értünk. Amint a laktanyától a börtön felé vezető egyenes főútra beértünk (az úton a házak előtt mindenütt kinn állt a lakosság és a börtön felé bámult), már látni lehetett, hogy a börtönből tódulnak ki a foglyok, csak úgy tarkállott az úttest, mint a mákos tészta. A fokozott sebességgel pillanatok alatt odaértünk. Az oszloppal a börtön laktanya felőli mellékutcája előtt pár méterrel álltunk meg. Leugráltunk a gépkocsikról. Éhen századosnak parancsot adtam: „Gyorsan a katonákat!", közben a kezemmel is előrét intettem. Az első kocsiról a katonák gyorsan jöttek, én kiabáltam a civileknek, hogy azonnal hagyják el az utcát, mert nem felelek az életükért, a foglyokra pedig ráordítottam, menjenek vissza. Közben a szaladó katonák lépteit hallottam mögöttem, kiabáltam nekik, „mellékutcát lezárni!" A civilek egy része húzni kezdett a főútról kifelé, a foglyok egyes csoportjai a diadalkapun keresztül elkezdett visszafelé szaladni. Ekkor értem egy magasságba a börtönkór314 Gáspár Márton
