Üzenet, 1941 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1941-03-01 / 1. szám
A hegyen ültünk árva ketten, már délután volt, őszi nap és lassan úszott el felettünk sok, sok, rongyos felhödarab. Halgattam. A kedves se szólott, De szó nélkül és hangtalan éreztem, szivem vallomása az ö szivébe átsuhan. Alattunk tündökölt a város, sok karcsú kémény, nagy folyó, —a kedves szólt s én átöleltem— és messze, messze csillogó lámpák ragyogtak már az égre —s én simogattam a kezét— a szél fülünkbe dobta néha a város távoli neszét. így ültünk eggyéolvadottan, magunkban már az ég alatt és mozdulatlanul kitárult, örökké lett a pillanat. De hirtelen a drága csendet őrjítő zaj zavarta meg s láttam, hogy a város felett az aeroplanok keringenek. Es kialudtak mind a fények és nagy sötét lett átható, őrjítő hangon, siketítön zúgott a légiriadó. Fények villantak kattogással és tűz felelt rá iszonyú: főpróbát tartott önmagával a nagy színház ,a háború. S szemem borzadva hunyta fé(nyét, magába hullt, látni akart, hogy megtudhassa túl a fényen, amit szemünk még eltakart. S borzadt szívvel megláttam ak« (kor, hogy háború lesz egy napon, hogy öldöklés jön, pusztítás jön, nem lesz bocsánat, irgalom. Es elszakítnak kedvesemtől, a végzet tőle elvezet, bár úgy szeretem én a kedvest és bár a kedves is szeret. Hiába lelkünk tisztasága, teremteni szánt szerelem, —didergett a kedves s kezével megszorította a kezem— a rosszaknak van a kezében a világon a hatalom és nékik nem fontos szerelmünk, boldogság, élet, nyugalom. S ökölbe szorult fenyegetve kezem s szóltam: “Megálljatok, hamis urak, ti, egy napon majd eljövünk mi, fiatalok, ifjak s leányok s számonkérjük, mit nem éltünk, az életet és megkérdezzük: boldogságunk, mi nálatok volt, hova lett,? Mi haszna volt puskák elébe az ifjú testünk adni, mér?” —A kedves sírni kezdett akkor,. a kedves mindig sír, ha fél. Magamhoz vontam öt szorosan és szóltam: “Kedves, menjünk (el, menjünk magasra a hegyekbe, hol nem zúg e gyilkos zörej, hol csillagok szelíd világa a szerelmünktől megremeg...” —S mentünk, futottunk kéz a (kézben, a sötétben két kisgyerek. REICH MANN JENŐ 18 Hegyen ültünk
