Útitárs, 1995 (39. évfolyam, 1. szám)
1995 / 1. szám
ÚT/TfíRS Bizakodó reménységgel... Nagyon csábító dolog ilyen alkalmakkor idillikus hangulatokat felidézni, mikor az ember az év fordulóját már 23-szor ünnepli a szülőföldtől távol - de az ember talán éppen ezért többre vágyik, mint pusztán ünnepi hangulatra. Számot ad az ember életének eddig lefolyt idejéről és az előtte lévő időre fel akar készülni. Mindannyian hozzá tartozunk egy közösséghez. Ez a puszta tény túlmutat a véletlenszerűségen és arra figyelmeztet, hogy az egyéni számadás akkor válik értelmessé, ha ezt egy közösségnek a tagjaiként értelmezzük: tagjai vagyunk egy családnak, egy baráti társaságnak, egy népnek - s legtágabb értelemben részei az emberiség nagy közösségének. így tekintve vissza az eddig megtett életútra, mindannyian meg lehetünk győződve arról, hogy mindaz, ami történt velünk és körülöttünk, mem véletlen volt. Nem volt véletlen az, hogy el kellett hagyni a gyermekkor tájait, kilépni a rokoni és nemzeti kötelékek áldó és elkötelező közösségéből. Nem volt véletlen: semmi nélkül elindulni és újra felépíteni az otthont - nem volt véletlen újra barátokra találni - nem véletlen a hivatást újra a szabadság lehetőségei között betölteni - nem volt véletlen mesze útakra menni és újra és újra és újra hazatalálni. Van, aki ezt az élményt sorsnak nevezi, más gondviselést, vagy éppen elrendelést lát benne, de abban hiszem, hogy mindannyian egyek vagyunk, hogy sorsunk alakulásában felismerjük egy áldó - próbák közt edző - kéz érintéseit. Hogyan vált megtapasztalható valósággá a rajtunk beteljesedett áldás az elmúlt esztendőkben? Ez a kérdés másik nagy közös tapasztalatunkhoz utal bennünket - ahhoz, hogy útközben mi is sokat változtunk. Nemcsak arra ondolok most, ami az élet természetes rendje szerint árhol a földön úgyis végbement volna rajtunk, t.i. hogy felettünk is gyorsan múlik a számunkra kiszabott idő - inkább arra gondolok, amiben mindannyian fiatalok maradhatunk: a hit valóságának és életformáló erejének a megújító megtapasztalásában. Ez a tapasztalat, ha valódi és nem csak illúzió, akkor mindig a félelmektől a megbátorodás felé, a kétségektől a remény felé, a bűnbánattól a bűnbocsánat tisztító öröme felé mutatott. Azért kerültünk térbeli távolságok ellenére mégis egymáshoz közelebb, mert mindjobban közösen felismerjük, hogy az élet nem csak öröm, de bánat is, nem csak ünnepekből áll, hanem hétköznapokból is - s így ahogy van: ajándék, amit érdemes megbecsülni. Abban a közös felismerésünkben is megmutatkozik útközbeni változásunk - mondhatnám így is: emberségben való növekedésünk - hogy akkor is meszszebbre tudunk tekinteni, ha emberi látóhatárunk beborul. Hányszor éltük át Pál apostollal a keresztény élet örök paradoxonát: "Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk; mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben” (2Kor 4,9-11). Az eddig megtett út tapasztalatai pedig arra tanítottak meg, hogy a jövő felé bizakodó reménységgel tekintsünk. Nem azért reménykedünk, mert a világ helyzete olyan reménytkeltő - hanem azért, mert erre a reményre jogosít az, amit a múltban átéltünk: el kellett hagyni hazánkat, mert az élet lehetőségei bezárultak előttünk, vagy éppen idegen érdekek szolgái elűztek bennünket - s megértük azt, amit legszebb álmainkban sem mertünk remélni: egy elnyomó világbirodalom bukását és hazánk felszabadulását. Az a mi reménységünk forrása, hogy a világ történéseit sem a balsors igazgatja - mert Babits Mihály vallomása igaz, a Ninivét megítélő Isten ma is a történelem Ura: "A szó tiéd, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. Ninive nem él örökké. A tök sem, s Jónás sem. Eljön az ideje még születni fognak újabb Ninivék és jönnek új Jónások, mint e töknek magvaiból új indák cseperednek, s negyven nap, negyven év, vagy ezer annyi az én szájamban ugyanazt jelenti." (Jónás könyve) A másik elgondolkoztató dolog a mai történelmi valóság: az a tény, hogy eddig még mindig olyan szigeten élünk, a társadalmi védettség olyan szigetén, amelyet sokféle fenyegető baj ostromol; körülöttünk elszabadult az emberi gonoszság és itt-ott apokalyptikus méreteket öltött: idegengyűlöletről és a közelünkben dúló háború szörnyűségeiről naponta hallunk híreket. A háború és minden erőszak őrültségével szembeni emberi tehetetlenségünkben régi magyar énekünk felemel és reménységre buzdít: "Adj békességet Úristen a mi időnkben a földön..." Mostanában sokszor eszembe jut: meddig tarthat ez a védett állapot nálunk - mivel is szolgáltuk meg ezt a mostani biztonságot?! Amíg a kérdés csak ilyen formában merül fel bennünk - a végső motívum mégis csak az ismeretlen jövőtől való félelem, az egyre többször ránk köszöntő nem-szeretem-időktől való félelem. De megnyugszik a szívem - és egyszerre úgy látom a dolgokat, mint hegyről letekintve - na azt kérdem magamtól, mit kell még tennem. Két kedvelt költőm igazít el ebben: Illyés Gyula és Keresztury Dezső. Illyés Gyula így ír Naplójában: "Ha a számunkra kimért éveket afféle kiürítendő poharakként fogadom, ezeket a mostaniakat (a még elkövetkező éveket) egyre tisztábbnak kívánom. Egyre áttetszőbbnek, azaz tartalmukat - borászatilag szólva - egyre töretlenebb”-nek, hamisítatlanabbnak: valódibbnak. Fölkel a Nap, előttem egy nappal, egy még a hátralévőkből. Pohárként emelem, s tartom ezt a nappalt a Nap fényébe. Egy porszem ne úszkáljon benne, egy gyanús foszlány ne zavarja, sem egy hamis csillanás." Mit kell még tennem - kérdezem én is: egy ilyen tisztuláson általmennem. A másik eligazítást Keresztury Dezső vallomásából merítettem: "Névtelen hullnak tömegsírba milliárdok: erre tanít megint a színpompás ravatal-ősz: sírja az ájulásnak. A völgybe köd szivárog tétova hajnalokon már dér csipkéje csillog mindjobban az elborulás hideg áradásában gázolok. Ahogy minden: eszmény, legenda is lehet üzlet. Ne engedd! Legalább ezek maradjanak tiszták: ahogy a példa is mindig ép legyen! Mert ez lenne, ha lenne: a jövő." (Rapszódia) Az én jövőm is: "ez lenne". (Szabadi Sándor) :|e:le:{e:{e:|c:{c:ic:ie:ic:t::{c:t:*************************************** Budapest. Teológiai díszdoktorátussal tüntette ki a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara Szabadi Sándor ny.hitoktató lelkészt (Wald-Michelbach) Szilády Jánosról írt könyvéért. Szívből gratulálunk, s ebből az alkalomból közöljük a kitüntetett fenti elmélkedését. ***************************************************
