Útitárs, 1995 (39. évfolyam, 1. szám)
1995 / 1. szám
ISSN 0500-795-X MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP xxxix.évfolyam 1995.1. szám 1995 vezérigéje: "Rám figyeljetek a föld legvégéről is, és megszabadultok, mert én vagyok az Isten, nincs más!" (Ézs 45.22) így élünk mi Rámkérdeztek: hogyan ábrázolnám az életemet? Rögtönzött mozaikképet készítettünk a fiaimmal: itt látható. * A kép alján egy pár szandál, egy vándorbot és a félig nyitott sátor. Vándorok vagyunk, akiknek kell a bocskor, csizma, cipő, szandál. Hogy el ne kopjon a talpunk, hogy tövisek meg ne szúrják, kő föl ne hasítsa, sár be ne fedje, fagy meg ne csípje, - hogy tartást adjon a hosszú úton. Kell a vándorbot is, támaszul az elfáradtnak, segítségül az ereje fogytán levőnek. Kapaszkodásnál kampósbotnak, szükség esetén kutyakergetőnek, veszélyben rablóijesztőnek. A sátor is szükséges kellék. Elvégre nem lehet örökké talpon lenni, mozgásban maradni, állandóan menet közben lenni. A sátor otthonná lesz, ha csak egy kis időre is. Behatárolja a vándorút néhány méternyi szakaszát. Átmeneti szállás. De védelmet is nyújt szél, hideg, eső, hó ellen. Sőt be is melegedhet, hogy éreztesse, milyen zord lehet kint az idő, s milyen éles szél vághatna ott kinn az arcunkba. Elgondolkozásra is jó a sátorozás átmenetisége arról, hogy hová visz és milyen lesz a további utunk. Rádöbbenek, hogy jövevény és vándor vagyok, annak minden szépségével és terhével együtt. A lesátorozás hosszabb időre is szólhat. Miután levertem a sátorcövekeket, gondolnom kell arra is, hogy ezen az állomáson hasznosnak bizonyuljon a tartózkodásom. Lehet fát ültetni, amely gyümölcsterméssel kecsegtet. Szemre szép, ízre kellemes gyümölcsöt hozhat. Lehet, hogy - legalább az első - termést magam is bevárom. Lehet, hogy mire terem, én már hetedhét határon túl vertem fel újra a sátramat. De nem baj, fontos, hogy olyat tettem, aminek gyümölcsét majd mások élvezik. Hogy lehetnék olyan önző, hogy ne kívánnék nekik hozzá felüdülést és erősödést? * Am önmagunk élete ábrázolásának van egy másik oldala is. Mégpedig a felső része. Mert szandál, vándorbot, sátor és gyümölcsfa igazi értelemben vett földhözragadtságunkat bizonyítja. De mivé lennének mindezek, ha "onnan felülről" nem sütne rájuk az éltető Nap, és nem árasztaná el őket fénnyel, meleggel, örömfakasztó biztatással, hogy élni szép és élni jó? Bizony, ez a fény, ez a meleg láttathatja meg a vándorlás, a sátorozás, s a gyümölcsfa-ültetés végső, és tulajdonképpeni értelmét is. Különben igen földszagú maradna minden. S a nap sugárözönében szinte megrészegedetten szállnak vágyaink, terveink, álmaink. Az imádságaink is. Nem engedik, hogy földhöz ragadjunk. Ók azok, amelyek tekintetünket a Nap, az Isten fénye felé fordítják. És csak szállnak, szállnak, egyre a forrás felé, nehogy elfogyjon életünkből a fény, a meleg, az életserkentő energia. Úgy képzelem el az elmúlást, és az örök életet is, hogy egyre viszonylagosabbá válik képünk alsó fele, s eltűnik teljesen akkor, ha megérkezünk az isteni világosság teljességébe és eggyéolvadunk vele. "Hogy Isten legyen minden mindenekben." Elmondtam, mert afelől is megkérdeztek, milyennek gondolom az örökkévalóságot. G.I. ********************************************************* "Hiszem, hogy Isten minden nehéz helyzetünkben az éppen szükséges ellenállókészséget is megadja. De ezt soha nem bocsátja előre a rendelkezésünkre, nehogy a magunk erejére, hanem egyedül Rá bízzuk magunkat." D.Bonhoeffer
