Útitárs, 1991 (35. évfolyam, 1-6. szám)
1991 / 6. szám
üT/mns Ferenc testvér karácsonya 3______ »Jobb adni, mint kapni.« (Csel 20,35) »Aranyvirgácsot, vörös ördögöt és ezüstcukorkát veszek egy ötéves kisleánynak. A cukrászdában, ahol ezen az ünnepen szorongok, velem együtt egész tömeg várakozik. Miniszteri tanácsos és kis pesztonka, grófné és vargainas egymás mellett. Mindegyik vásárolni akar, s adni, adni. Nézegetem őket. Feltűnik, hogy milyen áhítatosak, boldogok valamenynyien. Mintha az a szándék, hogy visznek valamit valakinek, máris kielégítette volna őket. Nem türelmetlenkednek, nem tolakszanak. Szemükben előre az ünnep lángja tündöklik föl, az öröm visszfénye. Belefeledkeznek az ácsorgásba. Senki se siet. Ott állanak a pogány-keresztény emlékek között, s szemlélik az évezredek során elcsenevészesedett és megszelídült jelképeket, a kegyesen bearanyozott vesszőnyalábokat, a pokolvörös hártyapapírba csomagolt édességeket, melyek még a germán hitregéből maradtak itt, s földi létünk legnagyobb kérdéseire emlékeztetnek bennünket, a bűnre és bűnhődésre, az erényre és jutalomra. Tűnődve válogatnak közülük. Gondolatban szeretnék elvinni az egész cukrászdát kedveseiknek. Ez a megindult és csöndes embercsoport egy másik embercsoportot idéz eszembe, az estélyi ruhás hölgyeket és frakkos urakat, akik előkelő kerti ünnepélyek tortákkal, pástétomokkal rakott asztalait rohamozzák meg, hogy mennél előbb érkezzenek oda, mert ezek nem adni akarnak, hanem kapni, kapni. Vajon melyik is a nagyobb boldogság? Az ősembert úgy képzeljük el, hogy ragadozó volt, s csak a birtoklásban találta meg barbár örömét. De ez nyilván tévedés. Ma is ismerjük a vadnépeket, melyek hajlam, műveltség, lelkialkat tekintetében egy szinten mozognak a hajdani ősemberrel. Ezek pedig nem ilyenek. A kutatók, akik náluk jártak, azt vallják, hogy egyik legnagyobb - mindennapos - szenvedélyük az ajándékozás. így például a pápuák csak azért termesztik burgonyájukat, hogy odaadják másoknak. Gyűjtenek is kagylót, gyöngyöt, de hatalmukat nem a birtoklásban érzik, hanem az adakozásban. Amint Róheim Géza elmésen és talpraesetten mondja: »Apró ajándékokkal ingerük egymást.« Tulajdonuk voltaképp mozgó holmi. Amijük van, azt állandóan csereberélik. Kis ajándékot adnak, s titokban nagyobbat remélnek helyette: szeretetet. Bizonyára mi is az ősemberek ivadékai vagyunk. Szeretünk kapni, de adni talán méginkább. Csak nagyon kevesen vannak, akik vérmérsékletük szerint teljesen beérik a kapás örömével. A kapás valaminek az ígérete és kezdete. Van-e olyan kincs és gazdagság, mely ne volna a maga Ferenc testvér csak egyet akart: mindenben és mindenkiben a szent evangéliumot szerette volna látni. Egyedüli gondja volt, hogy Jézus tanítását és életét kövesse. Ezért érték szíven Jézus szavai és tettei. Mindenekelőtt azonban Isten megalázkodása hatotta meg legjobban, ahogy Jézusban ember lett, valamint a Jézus szenvedésében megmutatkozó szeretete. E központ körül kerengtek állandóan a gondolatai. Emlékezzünk csak a halála előtt három évvel ünnepelt karácsonyára Greccioban. Ott élt egy János nevű barátja, akit lelki embernek tartott és vagy két héttel karácsony előtt magához hívatta. Ezt mondta neki: Ha azt akarod, hogy Greccio-ban együtt karácsony ózzunk, akkor légy szíves mindent úgy készíts elő, ahogy azt szeretném. Legyen minden olyan, hogy szemeimmel és minden érzékemmel lássam a szenvedést, amelyet a betlehemi gyermek már azon az éjszakán átélt. János hazasietett és nekilátott a valóságában siralmas szegénység ahhoz képest, amit csak remélünk? Álmodozásomból a cukrász rezzent föl, aki az iránt érdeklődik, mit vásárolok. Megveszem az arany virgácsot, a vörös ördögöt és az ezüstcukorkát. De még mindig sokáig időzöm a cukrászdában. A többiek is, akik már csomagjukat ott szorongatják hónuk alatt. Élvezik a pillanatot. Ez az igazi ünnep. Amikor kimegyünk az utcára, szinte sajnáljuk azokat, akik csak kapni fognak.« Kosztolányi Dezső: Ajándék * * ❖ Nagy szeretetében Krisztus azzá (t. i. emberré) lett, amik mi is vagyunk, hogy azzá formáljon, aki Ő maga (t. i. Istenné). Iréneusz, 2. sz. vége) készülődésnek. A környékről sok nővért és testvért gyűjtött össze, akik temérdek gyertyával akarták nappá varázsolni az éjszakát. Végül Ferenc testvér is megjött. Örült a jászolkészítésnek, a szalmahordásnak és az állatok elővezetésének. Szegénység, alázat jellemzi ezt az estét. Az erdőben messze hangzott a testvérek jubiláló éneke, a jászolnál pap misézik, Ferenc pedig, levita ruhában, csengő hangon énekli az evangéliumot. Majd szót kér. Egy szegény király születéséről beszél, dicséri Betlehem városát. Nem mondja »Jézus«, hanem »a betlehemi gyermek«. És szinte ízlelgeti nyelvével a drága nevet. Az összeseregletteket ámulatba ejti minden szava. Egy hallgató víziót lát: egy élettelen baba fekszik a jászolban, de Ferenc testvér életre kelti. Hát nem igazat látott ez a testvér? Sok ember szívében halt meg Jézus, el is felejtették őt sokan. De Ferenc testvér fölébresztette bennük a »meghalt« Jézust. Celanói Tamás így írta le ezt az estét öt évvel később, 1288-ban. Légy tartály és ne csupán vezeték! Mert a vezeték magába fogadja a folyadékot, de hamar le is adja; a tartály viszont addig vár, míg meg nem telik. Igen sok vezeték-emberünk van ma is az egyházban, s olyan kevés a tartályember ... Az emberek hallgatás helyett szívesebben beszélnek, szívesen tanítanak, azt is, amiről fogalmuk sincs. Megszállottakként akarnak másokon uralkodni, anélkül, hogy fogalmuk lenne az önuralomról . . . Clairvaux-i Bernát (1090-1153) »Modern« sorok
