Útitárs, 1990 (34. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 3. szám
olytatás a 4. lapról HAFENSCHER: Engem zavartak a krónikusan hallgatók, a hosszasan »pótelőadók« és a gyakran fegyelmezetlen hozzászólások. Főleg azonban az, hogy nem lehetett a kérdéseket igazán »kibeszélni«. ÚTITÁRS: Megfigyelésünk szerint maximálisan 40-50 személy vett részt aktívan a vitákban . . . DONÁTH: Nem csak emberek »bújtak el«, hanem bizonyos témák is méltatlanul gyorsan tűntek el színről. Kifogásolom a rossz időbeosztást. HAFENSCHER: Nagyon hiányzott a kirándulás. Csütörtökön már érezhető volt - bizonyára emiatt is - a hallgatóság telítettsége és fáradtsága. ÚTITÁRS: Ugye azért a jó sem kerülte el a figyelmeteket? HAFENSCHER: Persze, hogy nem. Sok jó, nívós előadást hallottunk. Érezhető volt, hogy ezt a találkozót három szervezet hozta létre. Mégis dicséretes volt, hogy ezek nem marták egymást (az ilyesmi nálunk ritkaságszámba menne). GADÓ: Engem kellemesen lepett meg az a körkép, amit itt otthoni helyzetünkről kaptam. Ilyenben otthon még nem volt részem, ott mindig csak egyes szeleteket látunk. Jó volt ezt - egyébként gyönyörű környezetben - élvezni. S bár erősebb hívő hozzáállást vártam volna el, mégis kétségtelen volt a keresztény meggyőződés tükröződése. - Külön köszönöm a »házigazda«, Németh János és a többi szervező jó munkáját. Foglalkozás a legkisebbekkel DONÁTH: Ironikusan hangzik, de tényleg itt, külföldön tudunk egymással igazán jól beszélgetni. Meggyőződésem, hogy messzemenően értelmesebbek itt az értelmiségiek, mint az otthoni értelmiségi körök. Meggyőző az itteni magyarok jó gondolkodása. Hozzászólás a zárónyilatkozathoz A karitatívitás évszázadokon keresztül a keresztény hívek jócselekedetei közé számíthatott és felhasználásával az egyház elesett emberek sokaságának tudott segítséget nyújtani. Századunk utolsó évtizedében a társadalmi mozgásokat figyelemmel kisérő, jószándékú keresztény ember már nem beszélhet pozitív értelemben a karitatívitásról, nem buzdíthat erre mint kívánatos megnyilvánulásta. Másképpen kell fogalmaznunk, más magatartásra kell felszólítanunk, ha nem akarunk sokakat önérzetükben megbántani és a társadalmi igazságosságot kívánjuk szolgálni Jézus Krisztus szellemében. Itt vannak emberek, akiket otthon hiányolok, akik mernek keresztény látással világot nézni és róla magas szinten eszmecserét folytatni. Szerintem ezt a képességet otthon kiölték az emberekből. HAFENSCHER: Szerettem a jó, csöndes áhítatokat. Köszönöm, hogy nagyon jó vallásos gyermekfoglalkoztatás volt. Kellner Ilona stockholmi ev. lelkésznő és segítői ebbeli karizmáit csodáltam. - Meglepően jó volt az ellátás a szép várban. ÚTITÁRS: Mit ajánlotok nekünk további meditálásra? DONÁTH: Reprezentatív konferencia, de nem csúcstalálkozó volt ez. Zavart az otthoni utolsó 9 hónapunk kritikai méltatását elmulasztó néma to- 1&I* cinci ci HAFENSCHER: Sokat és figyelmesen hallgattak a kintiek, de . . . GADÓ: ... a maguk gondjaiból és problémáiból sémit nem közöltek velünk. GADÓNÉ: Túl sok anyag került terítékre. Mégis, pl. az Ökumenikus Baráti Társaság és sok más közösség elhozott anyaga senkit sem érdekelt. DONÁTH: Borkénben jó, demokratikusan gondolkodó társaságot ismertem meg. GADÓ: Ä nevelésről szinte egy szó sem esett - nem hiszem, hogy a magyarság - otthoni, kisebbségi és nyugati magyarság nevében beszéltünk volna. HAFENSCHER: Nagyon szép volt a záró istentisztelet. Megkülönböztetett köszönettel nyugtáztuk, hogy az ünnepi alkalomra való tekintettel, két szín alatt - tehát ostyával és borral - áldozhattunk ill. vehettünk úrvacsorát. ÚTITÁRS: Köszönjük a beszélgetést. Miért? Mert a karitatívitás egymástól erősen elkülönített embercsoportokat (osztályokat) tételez fel, ahol az egyik jelentős anyagi-testi-lelki-szellemi fölény birtokosa és a másik kiszolgáltatott, az előző adományozó kedvétől függő helyzetben van. A karitativ szellemű ember jóságosán megszánja a szegényt, az öreget, a beteget és ad neki feleslegéből, hogy nyomorúságán enyhítsen. Adományát és jókívánságait elküldi a magától távoltartott rászorulóknak, de velük együttélést, közös életutat nem vállal. A modern jóléti államok, részben az érintettek önszerveződő, önsegítő szervezetei által megfogalmazott polgárjogi követelések hatására a társadalom kötelességének ismerik el, hogy fogyatékos, egészségkárosult és ezzel összefüggésben vagy valamilyen más okból anyagilag erőtlen tagjaiknak az átlagossal egyenlő esélyeket biztosítsanak a társadalmi részvételre az élet minden területén. Méltányos elvárást elégítünk ki tehát, kötelességet teljesítünk, amikor a gyengébbek mellé odaállunk és velük együtt, közösséget vállalva, javainkat megosztva munkálkodunk hátrányaik csökkentésén, lehetőség szerinti megszüntetésén. Korunk keresztény hívőinek közeledését az öntudatra ébredt elesett rokkant emberek csak abban az esetben fogják fenntartás nélkül fogadni és a bizonyságtételüket őszintének tartani, ha aláfölé rendelést kizáró szolidáris szellemiség vezérli azt. Talán nehéz ezt elfogadni, mint minden forradalmian újat. Ha azonban Jézus »Hegyi beszédét« megpróbáljuk a mai élet kérdéseire aktualizálni, akkor bizonyosan beleillik követelményi megfogalmazásaiban egy ilyen betét: »Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: legyetek karitatívok. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki elkülöníti magától a szegényt és rokkantat, aki úgy vállalja fel beteg, öreg vagy fogyatékos felebarátja gondját, hogy közben megsérti annak emberi méltóságát, az már vétkezett a szeretet (caritas) parancsa ellen és jobban tenné, ha . . .« Gadó Pál, Budapest Magyar Református Missziói Szövetség alakult ugyanazon a napon a Bp.Nagyvárad-téri templomban. Vezetői dr. Nagy Antal Mihály, Bojtor István és Bátky Miklós lelkipásztorok. (Ref. Lapja)
