Útitárs, 1990 (34. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 3. szám
3____________________________________________________________ A misszió ügye Curitiba-ban Tudomásunk szerint az első nemzetközinek mondható keresztény gyűlést Krisztus Urunk születése után 48-ban Jeruzsálemben tartották. A gyűlés öszszehívásának az okáról, résztvevői felől, annak tárgysorozatáról és pásztori körlevélben foglalt határozatáról az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv 15. fejezetében olvashatunk. Ennek a gyűlésnek az összehívását a missziói munkának a jövendője tette szükségessé. Az ott született megegyezés új lendületet adott az anyaszentegyház eme tevékenységének. Bár a Szentírás nem tanítja azt, hogy csak a missziói megbizás miként való teljesítése érdekében kell vagy szabad nemzetközi egyházi öszszejövetelt tartani, talán azt mégse felejtsük el, hogy a misszió ügye a 48-ban tartott jeruzsálemi tanácskozás utáni időkben is fontos tárgya maradt a legtöbb nemzetközi keresztény találkozónak. Az Evangélikus Világszövetség 1990. jan. 30-febr. 8 között, a brazíliai Curitiba-ban rendezte meg VIII. nagygyűlését. Próbáljuk az alábbiakban átgondolni, hogy milyen szolgálatot végzett ez a nemzetközi keresztény összejövetel a huszadik század végén folyó missziói munka érdekében. Vegyük először szemügyre a nagygyűlés főtémáját: »Meghallgattam népem kiáltását!« (2Móz 3,7) Igen jó és alkalmas szöveg az Isten szere tétéről szóló örömhír, az Evangélium tolmácsolására. Utóvégre ebben arról van szó, hogy Isten tesz valamit: meglátja emberek nyomorúságát, meghallgatja kiáltásukat és cselekszik. Még pedig az O népe érdekében! A téma fő előadója, egy amerikai tanár (Dr. Ronald F. Thiemann, a Harvard Egyetem teológiai karának a dékánja) kiemelte, hogy - amint erre maga a bibliai szöveg is utal - az egész kijelentés mögött az Istennek az emberrel kötött szövetsége van, amely a szövegben foglalt Ígéretnek a záloga. Sajnos, ez a fontos momentum a csoportokban folyó megbeszélések során háttérbe szorult és a nagygyűlés nem vált az Isten szeretetéről bizonyságtevő és az Ő jóságát spontán dicsérő együttlétté. A bibliatanulmányozó munka, amely a bevezető ülésszak után 40 csoportban folyt, szintén jó szolgálatot végezhetett volna a misszió ügyének az előtérbe helyezésével. Hellyel-közzel erre sor is került. így például abban a csoportban, amelynek az etiópiai Mekane Yesus Egyház elnöke is résztvevője volt. Világosan kijelentette, hogy az ő egyháza a nehéz külső körülmények között nem azért növekszik hitbeli meggyőződésben (és számszerűen is!), mert a testvéregyházak nagyszabású segítőmunkát végeznek Etiópiában a szenvedők érdekében, hanem mert a nép felfedezte azt, hogy az Evangélium biztatásokat tartalmaz, amelyek nem csak értelmet adnak az életnek, hanem válaszolnak kérdésekre, amelyekre ideológiák vagy más vallási rendszerek nem tudnak kielégítő feleletet nyújtani. De - nagy általánosságban - elmondhatjuk, hogy a curitibai csoportok nem jutottak tovább a jelen kor bajainak az elemzésénél, esetleg emberi megoldások megemlítésénél. Ennek a főoka az volt, hogy a munkájukat bevezető közös ülésszak is csupán ilyesmire biztatta a résztvevőket. A rendezők kevés időt szántak a főtéma megbeszélésére, viszont azt négy altémára osztották. Ezek közül az egyik az üdvösség utáni vággyal foglalkozott. Jó alkalom lett volna ebben a munkacsoportban a misszió által hirdetett örömhírről részletesebben szólni. A két bevezető előadás ebben segítséget kívánt nyújtani. Az elsőt egy hamburgi teológiai tanár, missziológus tartotta. Arról beszélt, hogy miképpen áll az üdvösségről való keresztény beszéd ügye a sok vallási rendszert felmutató világban. Szavait követve, egy észtországi gyülekezeti lelkész pedig az elvilágiasodott emberek evangélizálásának a kérdéseiről értekezett. Mindkét előadás jó volt; az előadók rámutattak a nehézségekre, de aláhúzták, hogy ezek nem szabad, hogy megtorpantsanak minket az Úr által reánk rótt feladatok teljesítésében. De aligha voltak alkalmasak arra, hogy a hallgatókat ilyen munka végzésére ihlessék, mert főleg elméletileg foglalkoztak az egyház missziói szolgálatával. Mint a 48-ban tartott első nemzetközi keresztény találkozó, az Evangélikus Világszövetség curitibai gyűlése is üzenetet küldött a kebelébe tartozó egyházak gyülekezeteinek. Csakhogy, míg a jeruzsálemi gyűlés rövid (az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv 15. fejezetében csak 7 versnyi hosszúságú) körlevelet küldött az antiókiai gyülekezetnek, a curitibai egybegyűltek 17 oldalas, 136 bekezdést magában folglaló »Üzenet«-et fogadtak el. Ebből 39 foglalkozik az üdvösség után vágyakozás kielégítésével kapcsolatos egyházi felaÚT/Tfífísm datokkal, azaz a misszióval. Viszont a követendő elkötelezéssel foglalkozó hét pontban sem a »misszió«, sem az »evangelizáció« szavak nem fordulnak elő, csupán az igen tágan értelmezett »bizonyságtevés« kifejezés. Befejezésül szeretnék arról szólni, hogy hol került talán leginkább előtérbe a misszió ügye az Evangélikus Világszövetség VIII. Nagygyűlése alkalmával: az istentiszteleteken. Itt gondolok a megnyitó és záró istentiszteletre, de leginkább a február 4.-én, vasárnap tartott »Egyházi Nap«-ra, amikor is a k.b. 10 000 személyt befogadó Tarumá sportstadion teljesen megtelt. Erről részletesen írtak a helyi újságok, riportokat készítettek a rádió- és televízió állomások. Már egy ilyen eseményről szóló hírnek is nagy bizonyságtevő ereje van. Ezt a benyomást erősítette az, ami ott történt. Gondolok arra, hogy az egyes földrészeket képviselő csoportok megnyilatkozásai is sok meggondolkoztató üzenetet tartalmaztak. így az indonézek vidámsága talán sok szívben lerombolta azt a hamis elképzelést, hogy kereszténynek lenni valamilyen szomorú magatartás felvételét jelenti; vagy a Szovjetunió ázsiai részéből származó laikus-prédikátor szavai, aki a hitről beszélt, ami a legnehezebb külső körülmények között is reménységet adott neki és sorstársainak; és egy namibiai lelkipásztor bizonyságtétele, akinek a felesége egy bombarobbanás következtében életét vesztette, és aki elmondta, hogy bármilyen nehéz is volt, nem tehetett mást, mint megbocsátott azoknak, akik felesége halálát okozták, mert Isten is megbocsát minékünk. így, egyszerű szavaival, a krisztusi tanításnak a közösségi életben való fontosságára mutatott rá. Bizonyságtevő jelentősége volt a sportcsarnok lelátóin ülve elfogyasztott egyszerű ebédnek, amikor is a helyi résztvevők megosztották a magukkal hozottat a máshonnan, talán más világrészből érkező hittestvéreikkel. Végül szólnunk kell a záróistentisztelet igehirdetéséről, amelyet az Egyházak Világtanácsának methodista-hátterű főtitkára, Dr. Castro Emilio tartott. Ő is a fötéma evangéliumi jellegét emelte ki, és zárómondataiban ilyeneket mondott: »Van (a főtémában) alapvető evangéliumi üzenet: annak a bizonysága, hogyha mi, mint Krisztus egyháza a mi önzésünkben és érdektelenségünkben nem is halljuk meg (az Ő népének kiáltását), Ő meghallja!« . . . folytatás a 4. lapon
