Útitárs, 1990 (34. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 1. szám
MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP xxxiv. évfolyam 1990.1. szám Gémes István Akarsz-e meggyógyulni? Hogy 34 év után először újra itt állhatok és zavartalanul hirdethetem az Igét, azt Isten különös csodájának tekintem és Neki vagyok hálás érte. Ugyanakkor szeretnék köszönetét mondani mindazoknak, akik lehetővé tették számomra ezt a kitüntető mai szolgálatot. Mondanom sem kell, hogy szívdobogással állok itt, amelynek főleg a meghatódottság és az öröm az oka. Amennyire az öröm, a meghatódottság és a hála küszködik bennem e percben, annyira nem örömteljes és vidám az a bibliai történet, amelyet az Egyház a mai napra az igehirdetés alapjául kijelölt. Valószínűleg az Újszövetség, de mindenképpen János evangéliuma legszomorúbb történetével van dolgunk. A jeruzsálemi Juhkapu közelében levő tó partján nyomorultak egész serege várt türelmetlenül - vagy nagyon is türelmesen -, de mindenképpen reménykedve a gyógyulásra. Időnként megmozdult a víz tükre, s a néphit nem vízalatti források időszakos működésére, hanem angyalok munkájára gondolt itt. Amit pedig egyszer a néplélek hitként, hiedelemként magába szívott, azt igen nehéz, ha egyáltalán lehetséges, megváltoztatni vagy kiirtani. Eszembe jutnak a 16. század óta kényszerrel megkeresztelt brazíliai indiánok. Rájuk erőltethették Máriát, az ég királynőjét, mégis az évenként nagy pompával ünnepelt tengeri ünnepen Mária csak burka, lárvája Jemanjának, az indiánok tenger-istennőjének. De ne kövessük ezt a vonalat, mert holtvágány és inkább elkanyarodik a történettől, mintsem hogy hozzásegítene a megértéséhez. Egyik nap Jézus arra megy és kiválaszt magának a sok beteg közül egy bénát, aki a priccsén fekszik. Hogy miért éppen őt szóFigyelem! Címváltozás! Az Útitárs szerkesztője, szerkesztősége és kiadóhivatala új címe: Berliner Str. 8 D-7120 Bietigheim Telefon: 07142/62-996 lítja meg és nem mást, ennél a kérdésnél sem szabad túl sokáig időznünk, mert a történet megértéséhez ez semmivel nem járul hozzá. Persze fontos mégis itt az, hogy Jézus »látja«, »meglátja« ezt az embert, s ha jól értem az evangélistát, akkor ezzel Jézusnak mindenkit, még a beteget is megelőző kezdeményezését hangsúlyozza. És azt, hogy ettől kezdve kettejük ügye az, ami lejátszódik és a középpontba kerül, a betegé és Jézusé. Jézus megkérdezi az embert, hogy akar-e meggyógyulni, de csak közvetett, nem egyenes választ kap a betegtől: Uram, nincs emberem, aki be vinne a felkavart vízbe. S bár a szakaszunk végén Jézus az Atyja és a saját »munkálkodásáról szól, mégsem szabad itt valami munkáshiányról beszélni, amit a beteg így burkoltan maga tenne szóvá. Ez az egyébként nagyon szomorú és elgondolkodtató kijelentése, hogy »nincs emberem«, egészen biztosan ennek a történetnek egyik érdekes mondata, de nem a szíve közepe. Kár lenne tehát ennek a kijelentésének alapján a szeretetszolgálat egyébként tényleges szükségességéről értekezni. Ez is burok, ezt is le kell hántanunk, ha mégolyán kedvenc és megszokott témánk is ez. Végül a történetünk szinte elmerülni látszik egy hirtelen támadt szombatnapi vita hevében. Mivel Jézus a beteget fölállásra, járásra és a priccse eltávolítására szólítja föl, a szombatnapi munkaszünet elleni vétségbe esettnek ítélik meg az ellenfelek a meggyógyítottál és végtelen vitát kezdenek vele szőrszálhasogató érvekkel a szombatnap szentségéről. Nem kell ugye hangsúlyoznom, hogy ebben a történetben rejlő történetünkhöz és annak megértéséhez nincs szükség erre a szombatnapi polémiára. Hántsuk le és egyelőre ne térjünk ki rá. Mi marad meg azonban számunkra, hogyha az eddig elmondottakat komolyan vennénk? Azt hiszem, ez minden becsületes bibliaolvasó keresztény őszinte kérdése. De talán így kellene inkább kérdeznünk, hogy ki marad meg a történetből? Megmarad Jézus és egy beteg ember, amint egymással találkoznak. Ami egyébként nem ritkaság, ha az evangéliumokat olvassuk. Jézus nem csak a pénzváltó asztaltól merte Lévit elhívni úgy, hogy az nem tudott a találkozás elől kitérni. Nem csak Saulust állította a vele való találkozás ténye elé Damaszkusz kapui előtt. Nem csak egy magas rangú római tisztviselőből formálta meg csaknem egy évezred legnagyobb teológusát és keresztény gondolkodóját, hanem azokat a kortársaikat is, akiket megszólított az Úr s akik valamiképpen válaszoltak erre. Ők nagyon jól tudják saját tapasztalatból is, hogy mit jelentett számukra Jézus hívása, szólongatása és végül a színe elé való állás emberfeletti öröme és boldogsága. Legyen áldott ez az Úr, hogy feltámadottként is még mindig lehetséges a vele való találkozás. Egészen bizonyosan mind ama napig, amikor újra eljön, hogy a végső találkozás kikerülhetetlenségéről végleg meggyőzzön bennünket. Nos, ők ketten találkoznak s ahogy már említettük, Jézus jóvoltából. Ő látta meg, Ő tekintett rá, Ő vette észre. Ő szerzett a másikról tudomást. Eszembe jut az egyébként nem ismert Nátánáel nevű tanítvány megdöbbent csodálkozása (Jn 1,4a), amikor Jézus azzal lepi meg, hogy mielőtt még egyáltalán Jézusra gondolt volna, Ő már látta őt. Senki, aki igazán Jézussal találkozott, nem tud szabadulni ettől a Jézusi megelőző és lenyűgöző elsőbbségtől. Pálra emlékeztetek, aki szívesen használta azt a kifejezést, hogy »anyám méhétől fogva hívott el« az Úr (Gal 1,15). Vagy sokunk élményére utalhatnék, akik a hívás ellenére is még mindig nem tudták úgy igazán kimondani az igent, pedig tudvalevő lett számukra, hogy igenjük úgyis csak válasz az Úr megkeresésére. Mielőtt láttál, én láttalak, mielőtt hívtál, én már rég hívtalak. Mégis meglepetéssel indul kettejük találkozása, mert Jézus a beteg mellének szegezi a kérdést: akarsz-e meggyógyulni? Micsoda felesleges kérdés, csóváljuk a fejünket és azt hisszük, igazunk van. Pedig nem, mert ez a kérdés igen hangsúlyos és szíven találja a beteget. Jézus világosan megkérdezi őt, hogy a gyógyulását ő maga is akarja-e? Miért, hát lehet erre nemleges választ várni egy 38 év óta szenvedőtől? Ki tudja? (folyt, a 2. lapon)
