Útitárs, 1989 (33. évfolyam, 3-6. szám)
1989 / 5. szám
űnmim Menekülő ember a Bibliában 2. Kain x »Ekkor Kain azt mondta az Úrnak: . . . bujdosó és kóborló leszek a földön, és meggyilkolhat bárki, aki rám talál. De az Úr azt felelte neki: Nem úgy lesz! Ha valaki meggyilkolja Káint, hétszeresen kell bűnhődnie. Ezért jelet tett az Úr Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál. Ezután elment Kain az Úr színe elől« (lMóz 4,13-16). Isten lesújt a testvérgyilkos Kainra. Büntetése, hogy nincs maradása sehol. Bujdosóvá válik. Félelem hajtja. Hirtelen és könnyen kioltotta testvére életét, holott Isten megintette oktalan haragjáért (lMóz 4,6-7), hogy veszedelem ne származzék belőle. Nem félt sutba dobni Isten intelmét és most retteg tettének következményeitől. Milyen kevésre becsülte testvére életét és a magáét mennyire félti! Döbbenetes, hogy Isten nem oltja ki a testvérgyilkos életét! Már itt látható, »amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti maitoknál és az én gondolataim a ti gondolataitoknál« (Ézs 55,9). Isten másképp büntet, mint az ember elvárná. De vajon nem súlyosabb-e az a büntetés, amelyet ő szab ki? Akaratának a megszegése bujdosást eredményez. Mardosó nyugtalanság követi a gonosz tettet. Az élet folyik ugyan tovább. De hogyan? Napról napra égeti, kínozza, gyötri a félelemtől űzött bujdosót az elkövetett tett emléke. És Isten nem engedi, hogy emberi megtorlás végét szakassza ennek a kínnak! Vajon a mai ember rettenetes nyugtalansága nem bűnei nagyságának a mértékét mutatja-e? Lehet-e okunk arra, hogy zúgolódjunk, amikor azt kell látnunk, hogy látszólag nem részesülnek büntetésben szörnyű rémtettek? Hiszen lehet, hogy Isten akkor büntet a legnagyobb mértékben, amikor mi azt szeretnénk kérdezni: hol van hát az Isten? Hogy nézheti el ezt az Isten?! Isten hallgatása lehet szörnyűbb ítélet, mint mennydörgő haragja. S az élet kioltása csekélység lehet ahhoz képest, amit Isten okozhat emésztő belső tűzzel, vagy amit jelenthet a rémtettről rémtettre való bukdácsolásban megnyilvánuló eltaszítottság az Istentől! A büntető Isten egyúttal hosszútűrő is. Mindenkinek az Ő mértéke szerint ad kegyelmi időt, hogy megtérhessen. Ha minket is teljes mértékben büntetne és azonnal, ugyan mire jutottunk volna? De Ő kinek-kinek időt enged, mint Káinnak, hogy bujdosásának vége megtérés lehessen. Keresztény vagy keresztyén Érdeklődéssel olvastam az Útitárs egyik legutóbbi számában a »keresztyén vagy keresztény« szóhasználatról írottakat. A hazai protestáns sajtóban a »keresztyén« változat él. Ezt egyedül a Diakonia című Evangélikus Szemle törte meg pár éve. Szerkesztői kérésemre Ittzés Nóra nyelvész foglalkozott e kérdéssel 1985/2. számunkban. Cikkében megállapítja, hogy a kétféle írásmód csupán hangtani különbséget mutató változat, azonos jelentéssel. De »idegekbe ivódott indulatoknak, kisebbrendűségi érzésünknek a nehezéke terheli. Ézektől megszabadulva kellene szóhasználatunkban is bátrabban támaszkodnunk a nyelvészet, sőt a nyelv kínálta szempontokra. A protestáns sajtóban a keresztyén alakhoz való ragaszkodás elkülönít bennünket a magyar kulturális irodalom általános gyakorlatától. Az elkülönülés feloldásának jele, hogy nem egyházi kiadványokban a protestáns írók is a keresztény írásmódot használják.« írását az a reménység mozgatta, »hogy - az uniformizálás törekvése nélkül, elismerve mindkét alakváltozat jogait - mégiscsak hozzájárulhat az immár köznyelvivé vált keresztény szó létjogosultságának elismeréséhez a protestáns irodalomban«. Abból a meggondolásból kifolyólag, hogy a Diakonia folyóirat elvileg az egész magyar társadalom felé szeretné reprezentálni egyházunk értékeit és mondanivalóját, a »keresztyén« írásmód pedig belterjes, provinciális, egyházon belüli protestáns szóhasználat, pár éve csendben áttértünk a lapban a »keresztény« változatra. Azért »csendben«, mert nem akartunk vitát És ha nem következik be a megtérés mégsem? És nem következik be az Isten ítélete sem? Feleletünk: »Meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésből, a gonoszokat pedig büntetések között megtartani az ítélet napjára« (2Pét 2,9). Esdeklésünk pedig: »Ments meg engem Uram, az örök haláltól. Ama végső napon minden kíntól, bajtól. Midőn az ég s föld meg fognak rendülni, s eljössz a világot lángokban ítélni.« (A régi »Libera Domine«) Kótsch Lajos provokálni, amire a harmincas években volt elég példa. Különösen református testvéreink érzékenyek idehaza a »keresztyén« változathoz való ragaszkodásban. De saját híveink és lelkészeink között is akadhat idegenkedés a »keresztény« szó használatától. A megjelenő számaink kéziratait szolgáltató munkatársainktól előzőleg mindig megkérdezem: vállalja-e a fenti szempontok alapján saját cikkében a »keresztény« alak használatát? Eddig minden esetben igenlő választ kaptam, s olvasóink részéről sem érkezett ellenkezés. Kiindulásunk oka erre az áttérésre tehát nem annyira az ökumenikus érdek volt, mert annak szolgálata ebben az esetben ellentmondásos. A »keresztény« szóhasználat a katolikusokkal összekapcsol, a protestáns egyházakkal jelenleg nem. A katolicizmus megújhodó részével való közösségünket különben folyóiratunk azzal jelzi, hogy a hazai protestáns sajtóban eddig egyedül a mi folyóiratunk közölt szerkesztői kérésre kapott jelentős tanulmányokat kiemelkedő katolikus teológus szerzőktől. A keresztény alakváltozatra való áttéréssel elsősorban azt akartuk példázni, hogy egyházunk nem különül el, hanem nyitott az egyetemes magyarság felé, amely katolikusokat és nem hívőket is magában foglal. Ezzel a lépéssel - amint Ittzés Nóra cikke is hangsúlyozza - nem kívántunk senkit egyházunkban a hagyományőrzésben megbántani. A megszokott »keresztyén« változatot ki-ki ápolhatja élőszóban, levelezésében és azokban az egyházi kiadványokban, ahol ezen nem kívánnak változtatni. (Az Evangélikus Sajtóosztály kiadványai közül a karácsonyra megjelent kötetem, A középpont felől, használja egyedül a »keresztény« írásmódot. Ha már szóba került, itt köszönöm meg Vajta Vilmosnak az Útitársban e könyvről megjelent értő és értékelő recenzióját.) A jövő útját a keresztény szó terjedése vetíti előre: egyre gyakrabban hallani evangélikusok szájából. Eközben ne feledkezzünk meg mindkét alakváltozat végső, azonos gyökeréről. Az Újszövetségben háromszor fordul elő a görög szó: krisztianoi. Azt jelenti: Krisztushoz tartozók. Ez a jelentés végképp átíveli a felekezeti határokat. Veöreös Imre, a Diakonia szerkesztője, Budapest
