Útitárs, 1988 (32. évfolyam, 5-6. szám)
1988 / 6. szám
ÚT/TftfíS Mégis karácsony (Folyt, az 1. lapról) Amikor elvonultatta előtte az állatokat s Ádám nevet adhatott nekik, akkor világos lett számára, hogy becsülnie kell őket, hiszen ők az ő első »testvérei«. Még akkor is, ha közülük párnak valót nem talált. Az ökör és a szamár ott állnak, mint a teremtés hajnalán. Hiszen Isten most is teremtett! Valaki egészen újat, a Fiát. Neki is szabad érezni állat-testvérei közelségét, már élete legelső perceiben is. Ezeket a tetszetős, kicsit a szentimentális gondolkodást is serkentő megfigyeléseket azonban nem szabad túlértékelnünk. Már a korai egyházatyák utaltak arra, hogy az ökör és a szamár jelenléte a mi oktatásunkra áll az újszülött mellett. Mind a kettő akkor is nagyon hasznos háziállatnak számított, bár régtől fogva, különösen a szamarat, becsülték is, meg nem is. Egyrészt szemérmetlenségét vetették a szemére, másrészt makacsságáért korholták. Mégis azt hirdeti Ezsaiás próféta, hogy még a butának tartott ökör és a makacsnak csúfolt szamár is ismeri a gazdáját és a saját jászlát, s milyen szomorú, hogy Izrael népe nem akarja Istent ismerni és rá figyelni (1,3). Az ökör és a szamár így oktató eszközök a prófétai tanításhoz, és mint ilyeneket vette át az első karácsonyi plasztikánk alkotója is. Mennyi keserű tapasztalat állhat e mögött az ábrázolás mögött! Hány és hány ember tud Jézusról, a bepólyáltról, a történelmi alakról, a nagy emberről, a társadalmi reformerről, a fennkölt gondolkodóról és csodadoktorról. És mégse ismeri fel benne az Urát, az Élet Forrását. Jézus később is hű maradt a »szemléltető eszközökhöz«. Amikor életében valószínűleg egyetlenegyszer lovagolt, nem tüzes paripát választott, hanem a nélkülözhetetlen teherhordó és a csökönyössége miatt megvetett szamarat. így »szamarazott« be Jeruzsálembe, mégis királyként üdvözölték Őt a városiak. Egyházatyák hívják föl a figyelmünket az ökörre is, mint áldozati állatra. Benne már a bölcsőnél ott látjuk az áldozati állatot. Ennek az újra és újra való állatáldozásnak járt le az ideje (Zsid 9, 11-14), amikor Jézus lett az örök érvényű áldozat. Meglepődésünket sem szabad véka alá rejtenünk a kép láttán: hol van Mária, József, az angyalok, a pásztorok és a napkeleti bölcsek? Égyáltalán szabad Jézus születését nélkülük elképzelnünk? Bizonyá-A kalauznő egyre csak csodálkozott azon az öregasszonyon, akit ezen a szentestén egyetlen utasként végállomástól végállomásig mindig oda-vissza szállított. Esze ágában se volt valahol is kiszállni. Nem ment a fejébe, hogy van valaki, aki a szentestét önként a buszban tölti. Ő maga kénytelen volt szolgálatban állni ma is, és ez igen gyötörte. Ha valahol az útvonalon karácsonyfa előtt haladtak el, elfordította a fejét, hogy ne lássa a csillogó gyertyákat, ezüst golyókat. Ilyenkor két gyerekére gondolt, aki otthon ágyban van és alszik. Remélhetőleg! Három órája búcszúzott el tőlük. Hanna sírt: »Most nem hozzánk jön a Jézuska, és az nem ér, ha holnap jön.« Tényleg, az már nem ér?! Ezért volt jobb most is elfordítani az arcát, ha karácsonyfához közeledtek, s inkább nézte az állandóan utazó öregasszonyt, aki szintén-gondolta - nem tartozhatott a legboldogabbak közé. Előregörnyedve ült, kezét ölébe tette, tekintetét a földre szögezte, mintha valami rég elsüllyedt világ után bámulna. A kalauznő egyszer éppen akkor pillantott oda, amikor könnyeket törölt ki a szeméből. Utána sokáig mozdulatlanul ült, valószínűleg minden öröm és melegség nélküli sorsába belegabalyodva. Később se tudta magának megmagyarázni, honnan vette a bátorságot, hogy megszólítsa az öregasszonyt. Egy pár darab karácsonyi süteménnyel is megkínálta, amit Piroska lánya becsomagolt neki. »Ha nagyon szomorú leszel, anyuka, legalább ra nem. Legalábbis a mi ábrázolásunk szerint nem. Csak hát az ősegyház nem a mi elképzelésünkön, hanem egyedül a bibliai kinyilatkoztatáson tájékozódott. Ehhez volt hűséges képalkotó művészünk is. Egyedül Jézus érdekelte őt. Egyedül Ő, mint az írás beteljesítő je. Egyedül Ő, akiben hinnünk kell, hogy üdvözüljünk (Csel 4,12). A művészettörténet tanúsága szerint csak kb. 150 év múlva jelenik meg Mária a születéstörténet ábrázolásain, de még akkor is sokáig tartott, hogy ő kerüljön a középpontba. Művészünk egyedül Jézus Krisztust, az ígéretek egyedüli beteljesítőjét ábrázolta. S hogy ezt koporsófedélen tette, az külön bizonyságtétel. Életben és halálban csak ez a Jézus Krisztus az, akibe hitünkkel kapaszkodhatunk. Mert nincs senki másban üdvösség, csak Őbenne. Egyedül Jézus. És csak Ő. A mi Urunk. Mindenki más mellékes. Ma is. harapj kicsit!« - mondta neki búcsúzóul. Lám, most az öregasszony majszolgatta a mézeskalácsot s egyszerre úgy érezte, mintha a szomorúságot elűzték volna a kocsiból. »Tudja - kezdte az öregasszony -, a férjem rég meghalt már. Két fiam közül az egyik tengerentúl él, a másik a háborúban maradt. Most már megszoktam a magányt. Egész éven át jól bírom, de szenteste nem tudok otthon maradni. Megrohannának az emlékek, gondolatok, érzések. Menekülnöm kell, mert különben ott halnék meg. Csak legalább volna valaki, akinek gondját viselhetném, mert így semmire nem vagyok már jó és ez nagyon-nagyon rossz.« »Nekem pedig két lányom szomorkodik otthon, mert ma este szolgálatos vagyok« - válaszolta a kalauznő. »Dehát dolgoznom kell! A férjem két éve szerencsétlenül járt, nekem kell kenyeret keresnem. Holnap szabad leszek egészen holnapután estig. A gyertyákat mi holnap gyújtjuk meg és mindenki megkapja a karácsonyi ajándékot. Már előre megfőztem, csak fel kell majd melegíteni. Sok időt szánhatok a lányaimra. Nem egyszerű mindent rendben tartani, s nehéz egyszerre jó anyának lenni és állásban is lenni. Bárcsak lenne valakim, aki néha-néha a ház gondját viselné és utána nézne a lányoknak, ha én szolgálatban vagyok. Higgye el, én is nyugodtabban dolgoznék.« Tűnődve nézett egymásra a két asszony. Olyasmi jutott eszükbe, amire eddig gondolni sem mertek volna. De hát lehet azt üres szavakba foglalni? így ingáztak tovább is szótlanul a két végállomás között. Mégis - érdekes módon -, hallgatásukba semmiféle keserűség nem vegyült, Inkább valami igazán jó érzés volt az, amolyan vonzalom, amelyből minden bizonytalanság és sötétség eltűnt, hogy helyet adjon a segítés vágyának. A segítésnek, amely megelégedetté tesz. Talán boldoggá is. Az utolsó szakaszon megszólalt a kalauznő: »Milyen jó lenne, ha holnap ebédre eljönne hozzánk. Gyerekeim nagyon örülnének, hiszen karácsonyi ajándékként nagymamát kapnának.« És gondolatban hozzátette még: talán aztán ott is maradna, hogy nyugodtabban mehessek munkába. Az öregasszony mosolyra húzta ajkát, amikor megígérte, hogy elmegy. És közben még ezt gondolta: »Talán két unokát kapok ajándékba. Akkor már nem lenne céltalan az életem.« A végállomáson úgy váltak el, mintha már régen ismernék egymást. És előre örültek a másnapi találkozásnak. A. Probst (németből)
