Útitárs, 1983 (27. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 1. szám
7 UTÍKRSvE, MELYIK LUTHER? Világszerte készülődnek evangélikus és nem evangélikus egyházak Luther Márton születésének 500. évfordulójára. Egyes egyházak, köztük a Magyarországi Evangélikus Egyház is, külön bizottságot állítottak fel az évforduló kellő előkészítésére, s a Német Demokratikus Köztársaságban még állami bizottság is készít elő ünnepségeket. Hogy Luther Márton, születése után 500 évvel is teológiai tekintélynek számít, az nem újdonság. Miután 1917- ben a világ protestáns keresztyénsége megünnepelte a reformáció négyszázadik évfordulóját, sokfelé támadt Lutherreneszánsz, melynek során könyvek egész serege jelent meg, nemcsak a reformátor hazájában, Németországban, hanem a világ minden táján. A Luther-reneszánsz hullámai Magyarországra is eljutottak, habár nemzetközi nevű magyar Luther-kutató dr. Vajta Vilmoson és a néhány éve elhunyt dr. Sólyom Jenőn kívül aligha volt. Míg korábban a Luther-reneszánsz az evangélikus egyházakra korlátozódott, az utóbbi évtizedekben a protestáns testvéregyházakba, sőt a római katolikus egyházba is eljutott. Minderről jó lenne alkalomadtán az Útitársban is beszámolni, talán éppen ebben a jubileumi évben. A Luther-reneszánsz széles spektruma azonban arra is emlékeztet, hogy az a Luther-kép, melyet ez a sok-sok szerző és tudós fest, nagyon különböző lehet. Nem lehet éppen azt mondani, hogy ahány Luther-könyv, annyi Luther-kép. De azt lehet állítani, hogy minden kornak megvolt a maga Lutherképe, s manapság is igen különbözőek a vélemények az 500. születésnapját ünneplő reformátorról. Próbáljunk meg itt összeállítani egy ilyen képsorozatot. A REFORMÁCIÓ korában, legalábbis kezdetben, úgyszólván osztatlan megbecsülésnek örvendett Luther. Ellenlábasai, a »pápisták«, újrakeresztelők és rajongók persze nem osztották ezt a megbecsülést. De hívei igen nagyra tartották. Hans Sachs »a wittenbergi csalogány« - nak nevezte. Mások rá vonatkoztatták János Jelenések könyve 14. fejezetének próféciáját az angyalról, aki »az ég közepén« repült és »az örök evangélium volt nála«. Az ORTODOXIA Lutherben a tiszta tan felfedezőjét és terjesztőjét ünnepelte. Egy 1597-ben épült házon ez a felírás látható Wittenbergben: Gottes Wort und Luthers Lehr' vergehet nun und nimmermehr = Isten Igéje és Luther tana soha el nem múlik. Képét gyakran verették érmekre, rendszerint velős dictumokkal, mint például ez: »Nagy volt életében, nagyobb beszédében, legnagyobb tanításában«. Hogy Isten küldöttje volt, azt olyan érvekkel bizonyították, hogy például a Te Deum egyik sorából kiszedték a római számokat, s azok összege 1517 lett, a reformáció éve: tlbl CherUbln et seraphln InCessablLI VoCe proCLaMant. Azt is kiszámították, hogy a Jelenések könyvének 14. fejezetében a (fentebb idézett) 6. vers számértéke 819. Ugyanezt a számértéket kapták a következő mondatból: »Luther Márton, született Eislebenben, a Szentírás doktora, Márton-napon keresztelték«. Ilyen érvek előtt természetesen mindenkinek illett meghajolnia... A PIETIZMUS számára nem a tan, hanem az élet volt a fontos. Nem szerették hát néha eléggé durva kifejezésmódját, sem »dogmatizmusát«, sem hogy a felsőbbséggel jó lábon állt. Viszont nagyra becsülték kolostorbeli lelki vívódásait, egyáltalán a fiatal Luther kijelentéseit, a gyülekezeteken belüli »gyülekezeti mag«-ra vonatkozó szavait. Hogy Luther az arisztoteleszi filozófia ellensége volt, az alkalmas fegyver lett minden filozófia és majdnem minden teológia ellen. Egy pietista teológus még azt is megállapította, hogy Luther szerint az olyan léleknek, amely »látta Krisztust«, nincs szüksége se prédikációra, se szentségekre. A FELVILÁGOSODÁS KORA Luthert mint a »pápizmustól« való szabadítót tisztelte és ünnepelte. Minden tekintély ellenzője, a nagy vallási és egyházi szabadsághős, a lelkiismereti szabadság élharcosa volt ő. Műveiből azokat válogatták ki, melyek »tanácsokat« (Anweisungen) tartalmaztak: a tanulmányokhoz, a prédikációhoz, a nevelésre jó polgárok számára, az ipar hasznosságáról vagy a testnevelés fontosságáról. Megállapították, hogy Luther »helyesebb és nemesebb fogalmakat terjesztett el Istenről és az erényekről«. Egy életrajzában, mely 50 fejezetből állt, a 49. fejezetben került sor lelki tuséira, melyeket fiatal korában a kolostorban vívott, éspedig a következő fejezetcím alatt: »Betegségek, lelki tusák és egyéb szenvedések«. Vajon nem folytatható ez a sor egész napjainkig? Nem úgy van-e ma is, hogy Lutherben keres fegyvertársat mind az, aki a »pápisták« ellen akar érveket találni, mind az, aki az úrvacsoratanban vagy a gazdag istentiszteleti életben lélekben közelebb áll római katolikus testvéreinkhez, mint például a pünkösdistákhoz? Nincsenek-e ma is »romantikus« lelkek, akik tisztelik a »próféta« Luthert; vagy idealisták, akik a »vallás megújítóját« látják benne; vagy klasszicisták, akik stílusában gyönyörködnek s benne a német nyelv úttörőjét tisztelik; - avagy olyanok, akik szociális reformátorként ünnepük, hiszen még a császárnak is ellentmondott, s ez nyilván egy egész jó első lépés volt az osztályküzdelem történetében? Van, aki a pietistákat akarja fejbeverni Lutherrel, van, aki az ortodoxokat, s van, aki mind a kettőt. Hol van hát itt az igazság? Melyik Luthert kell ünnepelnünk? A pietistát, az ortodoxot, a magas-egyházit, a szocialistát vagy melyiket? No, reménykedjünk abban, hogy a jubileumi év meg fog tanítani bennünket arra, hogy Luthert mint történeti személyt ismerjük meg, s nem mint a magunk gondolatainak eszményképét. Talán erre eszméltethet bennünket id. Cranach Lukács híres képe a wittenbergi városi templom predelláján: beszédével és művével arra mutat, Aki a világ bűnét keresztjén hordozta. Ez a tanú a reformátor Luther Márton! Terray László (folyt, a 2. oldalról) juk. Az egyedülállóknak sokkal több energiájuk szabadul fel a különböző szolgálatra; mint a családosoknak. Itt igazat kell adni Pál apostolnak. De az Úr előtt egyik sem kevesebb, mint a másik, ha az Istentől rendelt helyén van.
