Útitárs, 1983 (27. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 4. szám
4 ÜT/mnsm A belső szoba Mi is a belső szoba? A belső szoba először is az imádság helye: »Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál Atyádhoz titokban. Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked« (Máté 6,6). Én nem vagyok annyira járatos a kortörténetben, de Izraelben valahogy úgy építették meg a házakat, hogy volt azoknak egy elválasztott része, tudtommal ablak nélkül, ahol igen jól elbújhatott az ember a világ baja elől. S aztán ha belülről még be is támasztotta az ajtót, akkor nyugton lehetett. Ilyen belső szobát, ilyen nyugodt helyet az ember nehezen talál. Ez a belső szoba lehet természetesen nemcsak a háznak egy bizonyos része, ez a »belső szoba« lehet a szabad ég alatt is. Jézusról olvassuk többször, hogy visszavonult a magányba, ott kereste Istennel való kapcsolatát, ott próbált imádkozni, mert ha szívesen is volt az emberek között, szüksége volt arra, hogy időnként visszavonuljon. így volt a 40 nap alatt is, amikor a pusztába visszavonult, vagy ahogy Getsemáné kertjébe visszavonult, elcsendesedett. Még a tizenkét tanítványtól is külön hármat magához vett, de azoktól is elment egy kőhajításnyira, mert Istennel kettesben akart beszélni. Szüksége volt erre a magányra. És ahogy Jézus ezt a magányt kereste, erre szüksége volt, úgy mindannyiunknak szüksége van erre a csendre, magányra ahhoz, hogy Istennel beszélgethessünk. Ebben az összefüggésben érintenünk kell a közös imádság kérdését is. Imádkozni természetesen nemcsak a magányban lehet, hanem Isten házában, közösségben is. Ma reggel is együtt voltunk egy imaórán és együtt imádkoztunk. Család számára, házastársak számára természetes dolog az, hogy együtt is imádkoznak. De még családon belül is, még házastársak esetében is szükséges az, hogy az embernek legyen belső szobája, ahol egyedül áll Isten előtt. Az Istennel való kapcsolatunk, személyes kapcsolatunk nem oldódhat fel teljesen, maradék nélkül egy bizonyos, közösségen belüli kapcsolatomban. Imádság nem képzelhető el számomra másként, minthogy az mindig befeléfordulás is. Nem mintha Isten az én rejtett énem lenne, de Istent nem tudom máshol keresni, mint valahol a rejtett énem mögött. Imádság nélkül nincs keresztyén ember. Bunyan a Zarándok útja c. könyvében írja: »ha nem imádkozol, nem vagy keresztyén«. Luther Márton: »Az imádság a hivő, a keresztyén embernek a mestersége.« Ezen túlmenően azt is mondhatnánk, hogy imádság nélkül nincs ember. Mondhatnátok persze, hogy sok ember van, aki nem imádkozik. Ahol nem imádkozunk, ott nyilvánvalóan hiba van magában az emberségünkben is. Mikor imádkozzunk? Mikor imádkoztok? Vannak olyan különleges alkalmak, amikor az ember leikéből fölszakad egy-egy imádság. Nem is olyan lényegtelenek ezek az alkalmak az ember életében. A németeknek van egy jó kifejezése: Stossgebet. Hogy az ember leikéből szinte kibugygyan az imádság. Az élet zajában, minden nyugtalanságában felfakad a lélekből valamilyen imádság és hát sokunk számára az imádkozó életünk majdnem kimerül az ilyen rövid, kibuggyanó imádságokban. így lehet munka közben is imádkozni, mert lehet Isten színe előtt dolgozni, beszélgetni, énekelni, vigadni. De ahhoz, hogy egész életem imádság lehessen, azt gondolom, mindannyiunknak kellene az imádság meghatározott ideje. Tehát ha nem lesznek az életünkben olyan idők, órák, amikor visszavonulunk, elcsendesedünk, akkor nagy a veszély, hogy napunk többi órái is nemesak ellaposodnak és megszűnnek imádság lenni, hanem akkor egyszerűen csak élünk bele a világba, az órákba és - elveszünk benne. Dehát mikor jutunk ezekhez az időkhöz, ezekhez az órákhoz, amikor Isten előtt elcsendesedhetünk? Jó dolog a reggeli imádság, dehát nem tudom, hogy milyen a reggeli program legtöbbünknél? Csendben - Isten előtt. Az imádságra kínálkozó idő az este. Azt hiszem, mindannyiunk számára könynyebb este valami csendes időt találni. Mit imádkozzunk? Mit teszünk, ha imádkozunk? Ha bevonulunk a belső szobánkba, mit csinálunk? Ismét csak az említett Bunyan mondja azt, hogyha az imádkozót később megkérdeznék, hogy mit is mondott, mit is élt át az imádsága órájában, nem volna rá képes, hogy akár szavakban, akár írásban rögzíthetné, ami őt az imádságban foglalkoztatta. Nem lehet tehát mindig pontosan megmondani azt, mi is történik az imádkozásban. Kirkegaard mondja azt valahol, hogy »először azt hittem, hogy az imádkozás beszéd. De minél tovább jutottam az imádkozásban és minél odaadóbbak lettek az imádságaim, annál kevesebbet beszéltem. És később rájöttem arra, hogy az imádkozás inkább hasonlít a hallgatáshoz. Az inkább hallgatás, mint beszélgetés. És minél többet voltam csendben Isten előtt, annál inkább jöttem rá arra, hogy az imádság hallgatás Istenre.« - Az imádságban nemcsak arról van szó, hogy én mit mondok Istennek, hanem ami a fontos, hogy Isten mit mond nekem. Az imádság lehetne más, egyszerűen Isten csodálata, magasztalása, eltöltődés Isten nagyszerűségével vagy - Isten közelségével. De nem mondom azt, hogy az imádságból a szavaknak feltétlenül hiányozni kell, vagy hogy az imádkozásunkból a konkrét életnek hiányoznia kell, hogy ott csak Isten minden mindenben és a saját életünket és bennünket körülvevő világot el kellene felejtenünk, annak ott helye nincs. Nem, a belső szobába bevisszük önmagunkat is, bevisszük világunkat is. De mindezt odavisszük Isten elé ... - Az imádkozásnak a legelterjedtebb formája, mi így gondoljuk általában, a kérő imádság Gyakran megkérdezem a konfirmandusaimat, hogy melyik a Miatyánk első kérése. És mindegyik azt mondja, hogy »Add meg nekünk a mindennapi kenyerünket«. Aztán több kérés nem is jut eszükbe. Pedig ismerik az imádságot, (folyt, a 8. lapon)
