Útitárs, 1983 (27. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 2. szám
Az evangélium üzenete a reménységet Krisztusban vallja, Krisztusban van tehát az emberiség reménységének gyökere. Az Evangélikus Világszövetség alakuló gyűlésén 1947-ben, egy indiai lelkész hirdetett Igét. Kol 1,21-29 alapján elmélkedésében különösen is kiemelte azt a vonást, hogy Pál apostol »reménységről és reménytelenségről, valamint kétségekről szinte egyhuzamban szól«. Lutherre emlékeztetve az emberiség Isten előtti vétkességére utalt. Az utolsó ítéletkor fogunk számot adni arról, hogy miben reménykedtünk. Amikor 1954-ben az Egyházak Világtanácsa Evanstonba hívta össze a világ egyházait, a téma »Jézus Krisztus a világ reménysége« volt. Az előkészítés közben tűnt ki, hogy még keresztények is mennyiszer gondolnak elsősorban a »kis reménységekre«, melyek a földi jólétre vonatkoznak. Ezért volt akkor a világgyűlés feladata arra a »nagy reménységre« utalni, hogy Krisztus eljön ítéletre. Kis reménységek ugyan foglalkoztathatják a világot s nem utasíthatjuk ki az életünkből. Az evangélium mégis, ezeken túl, egy másik reménységet ígér a hívőknek. Ez nem földi sikerekkel biztat, hanem Krisztus eljövetelét hirdeti igazi reménységként - az emberiség megmentéseként. Minneapolisban (1957) a végső szabadtéri tömeggyűlésen kérdés-felelet formájában szólaltatták meg a világ kritikáját és az egyház üzenetét. Az egyik kérdés az volt, hogy a kereszténység, mely húsz évszázada hirdeti a reménység evangéliumát, miért nem tudott több sikerrel szolgálni a világnak. A választ Ordass Lajosra, a magyar evangélikus egyház püspökére bízták, hiszen ő már ismerte ezeket az ellenvetéseket. Ezért válaszában tulajdonképpen megfordította a kérdést és ezt kérdezte: »Vajon hogy festene ez a világ vagy egy ország, ha hatalmunk lenne a kereszténység befolyását meggátolni?« Mi lenne az emberiséggel, ha Krisztus követésében nem termettek volna gyümölcsök a történelem során? Egy keletnémetországi püspök ugyanezen a világgyűlésen rámutatott arra, hogy csupán arról lehet szó, hogy »az eljövendő világ jelei, a reménység győzelmi jelei« mutatkoznak meg itt is, ott is. »Már most« - de »még nem«; jelek, de még nem a beteljesedés. Ez a keresztény reménység ígérete. Éppen napjainkban kell felfigyelnünk arra, hogy az egyház ne kerüljön bele a »kis reménységek« meg igéző vonzásába. Sikerek, munkateljesítmények, állandóan növekvő termelés követelményei az embereket sokszor a kétségbeesésbe hajszolják. Haszontalannak tartják életüket, ha nem tudnak nagy eredményeket felmutatni és nem felelnek meg a társadalom követelményeinek. A »kis remények« tolongó tömege ezért válik a reménytelenség áldozatává. Ezeknek a kivetetteknek és »hasznavehetetleneknek«, akiket maga a társadalom hajszája tett tönkre, az evangélium reménységének hirdetése igazi örömüzenet. Nem a teljesítmény adja meg az ember értékét. Hisz akkor mi lenne a betegekkel, az öregekkel és a fogyatékosokkal? A világ számára az a Krisztusban való reménység, amelyhez a Golgota útján, a kereszt elviselésén keresztül jut el. A kereszt nem jelenti a sikertelenséget, hanem ez a reménység jele. Ha a Krisztus követőinek keresztjét egyszerűen sikertelenségnek tekintenénk, s nemtörődömséggel elmennénk mellette, akkor még nem tanultuk meg, hogy milyen reménységet ad a Krisztusban való élet a világ számára. Ezért lehetetlen a keresztet viselők életétől elfordulnunk, mintha a keresztjük egyszerűen a társadalomban való ügyetlen forgolódásuk eredménye lenne. Az az egyház, amely a szenvedéssel és a kereszttel nem tud mit kezdeni a maga életében, az még nenrrta'nulta'Tneg, mit jelent az, hogy a reménység Krisztusban van a világ számára. A reménységet tehát nem mi tudjuk az emberiségnek megadni. ígéret ez a Krisztusban hívőknek: »A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot« (Ján 16,33). Az Evangélikus Világszövetség eviani világgyűlésén (1970) az egyik jelentés rámutatott arra, hogy az emberiség ínsége sokszor eredményez »ingerültséget, agresszivitást, mámorba való menekülést, vagy pedig ideológiailag megalapozott, egy konfliktus nélküli világra vonatkozó várakozást.« Mindennek alapját a jelentés abban látja, hogy az ember vált mindennek mértékévé s ezt nevezi az egyház az emberiség bűnének. Alapvető változás csak ott történhet, ahol »az ember új viszonyba kerül eredetével és életcéljával... Mindez arra ad alkalmat, hogy embertársaink felé hirdessük a keresztények új teremtésbe vetett hitét. Imádságaikban és istentiszteleteiken ezt tartják szemük előtt«. Jó arra felfigyelni, hogy az egyház eszkatologikus látóhatár nélkül nem tudja a Krisztusban való reménységet hirdetni, s az utolsó ítélet előtti felelősségre hívni a világot. Nem szabad, hogy megfélemlítsen az a tény, hogy a keresztények maguk is felelősek és az egész emberiséggel együtt vétkeztek a történelem során. A küldetés ennek ellenére is érvényes. Csak aki a múltban elkövetett vétkei megvallásával a bűnbocsánat által azoktól megszabadul, tud új reménységet ébreszteni. Az etiópiai Mekane Yesus egyház egyik levelében (1973) arra hívta fel a testvéregyházak figyelmét, hogy az egyház küldetését és bizonyságtételét semmiképpen sem akadályozhatja meg az a sok kudarc, melyet magunk is felismerünk. A keresztény bűntudat nem válhat gátlóvá ott, ahol a reménységet nem az emberi sikerek, hanem Krisztus jelenti. Ő az elesettet is felemeli. Reménységet a világ számára csak az az egyház jelent, mely bűnvallás, megtérés és hit által a világ bűneiért keresztre feszített Krisztus reménységét meri hirdetni. Az egyház nem áltathatja az emberiséget azzal a hamis reménységgel, hogy bármiféle emberi törekvés meg tudná javítani a világot. Csak a bűnvallásból eredő, Istennel és embertársainkkal létrejött kiengesztelődés jelenthet radikális változást. Aktivitásunk a legjobb szándékkal sem tud igazi reménységet adni a világnak. Csak az eljövendő Krisztusban való reménység ad erőt arra, hogy Vele az életünk már most is jellé válhat, hogy Ő mindeneket újjá tesz. »Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kell remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk« (Róma 8,24k). Vajta Vilmos Strasbourg, Franciaország. Közös istentiszteleten vettek részt az ottani magyarok, amelyen áldozás és úrvacsoraosztás is volt. Dr. Frank Miklós (Freiburg) és Gémes István (Stuttgart) lelkészek szolgáltak. ►Krisztusban - reménység a világ számára« »Budapest 1984« elé
