Útitárs, 1983 (27. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 2. szám
Jézus hét szava A középkor írástudatlan köznépének szívesen ábrázolták a bibliai szent történeteket: falrafestve, kőbevésve, oltárterítőre vagy miseruhára kihímezve, szemmel olvashatta a Szentírást. A »szegények bibliájá« - nak nevezték ezt a fajta munkát, amelynek vitathatatlanul magas a pedagógiai értéke. Ma újra hajiunk a képek szemlélésére. Nemcsak azért, mert az optikának ma is nagy a vonzása (TV reklám, film, stb.), hanem azért is, mert rájöttünk, hogy rohanó világunkban csak az lel még nyugtot, aki meg tud állni, hogy a virágban, fában, madárban, képrészletben gyönyörködjék. S tegye ezt azzal a nyugalommal, hogy ez nem naplopás, s azzal a reménységgel, hogy a látottra egyszerre csak rezonálni, válaszolni kezd a lelke. Ezzel a szándékkal közöljük itt Hans Memling 1491-ben befejezett képét, amelyet egy alapító család rendelt meg nála a lübecki dóm részére. Az 1440-ben született művész Brügge-ben élt, ott is halt meg 1494-ben. »Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek« Biztos, hogy helyes ez a kérés? Tényleg nem tudja Kajafás, Pilátus, a katonák hadnagya, a ruhán osztozkodó kiskatona, hogy mit tesz? Hát nem Isten becsületét, a birodalom békéjét, a közrend biztonságát védik vagy éppen zsoldkiegészítés címén egy ruhadarabra vágynak? Mert persze, hogy nem tudják, kit feszítenek keresztre! Galileai lázadót, istenkáromlót, templomgyalázót - ezt mind elmondhatták nekik. De hát ki tudhatta, hogy az Isten Szentjét kínozzák, aki előtt démonok és ellenségek félve hajoltak meg? Hogy azt kínozzák, akinek a feje fölött galambként jelent meg a Lélek, amikor János a Jordánban megmerítette! Hogy az haldoklik itt, akinek nevére mindenkinek, földön, égen, föld alatt tulajdonképpen térdet kellene hajtania. Hiszen, ha tudnák! Jóvátennének-e mindent? De hát nem erre kell várni. Még később is azt hirdették apostolok, hogy ezt a »tudatlanság idejét úgyis elnézi az Isten«. Fontosabb az, hogy a megfeszített közbenjár kínzóiért az Istennél. Hihetetlen és mégis igaz. S abban a pillanatban trón lesz a keresztfából. Nem a vádlott, hanem a vádló szól a vádlottakért. A megvetett, az utált szava lesz a döntő. Isten meghallgatja, nem is tehet mást. Kérő, közbenjáró szavad többet ér mindenféle megtorlásnál, büntetésnél. Eleven szén, mint jó szó az ellenség fejére. Taníts, Uram, erre a mesterségre! »Még ma velem leszel a paradicsomban« * * Hihetetlen nagy örömhír, annak, akinek szól. Egész elrontott életét helyrehozhatja. Ami a lelkismeretet terhelte, az is lekerül róla. Ez az abszolút feloldozás, kapunyitás az örökkévalóságba. - Mégiscsak van tehát mindenek visszatérése az Istenbe? Reménykedhet még Néró, Sztálin, Hitler, Karaffa, meg millió kis - és nagyinkvizitor? Nem ez lenne mégis a leghumánusabb megoldás? - De hát Isten nem inkvizitor. Jézus azt mondja, hogy megbocsátó Atya. S hogy újjonghat a lator, ha még van hozzá ereje. Persze valami megelőzte ezt az örömhírt: védelmére kelt az Úrnak. És: kérte, emlékezzék meg róla. Megemlékezni nem jelent kevesebbet, mint minden szépítés nélkül belevésődni valakinek az emlékezetébe. Csak akire Isten gondol, van jó kezekben. Csak a magát rábízó számíthat kegyelemre. Kész lennék én ilyen önátadásra? Maradéktalanul? Emlékezzél meg, rólam, Uram! »Asszony, ime a fiad! - íme, az anyád!« Asszony, még nem jött el az órám! - intette le Jézus egyszer az anyját. Meg azt is mondta, hogy akik őt hallgatják, azok az anyja és testvérei. De most ütött az óra: a fiú a kereszten függ. Kiszolgáltatottan, magárahagyottan. Hiszen »meghalni mégis egyedül kell«. Erre a magányos meghalásra készül Jézus. Micsoda erő kell ehhez! Mindent erre kell összpontosítania.
