Útitárs, 1983 (27. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 1. szám
MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP XXVII. évfolyam 1983.1. szám Menekülés A XX. század szótárának egyik legszégyenletesebb szava. Csak milliókkal lehet mérni azoknak a számát, akiket politikai elnyomás, gazdasági válság, faji gyűlölködés és bosszú menekülésre kényszerített. Az Egyesült Nemzetek külön komisszáriusi hivatalt állított föl, hogy az foglalkozzék a földönfutó emberek sorsával. Elszegényedés, nyomor, éhség, félelem, családok szétszakítottsága, talajtalanság, az új környezet megannyi bizonytalansága és bizalmatlansága jellemzi ezt a sorsot. Csak az, aki egyszer batyuba, táskába, zsákba vagy kosárba csomagolt holmijára mondhatta azt, hogy ez az összes vagyona, az tudja, hogy milyen kilátástalan és reménytelen helyzet a menekülteké. Egyik vietnami barátunk előadásának hallgatása közben vonult el előttem újra a modern menekültek rémes sorsa: hazájukban politikai színezetű faji üldözés elől kellett menekülniük, a tengeren kalózok fosztották ki őket, s amikor egy mentőhajó szó szerint kihalászta őket egy számukra tökéletesen idegen világba, akkor ott pár nappal később rájuk akarták gyújtani a menekülttábort. Szinte minden valamirevaló kutató legendának szeretné minősíteni Máté evangélista tudósítását Jézus családjának meneküléséről. Pedig igen nyomós érvek szólnak amellett, hogy ez történet és nem tartozik a legendák világába. Legendák vették körül már régóta ezt a történetet, az igaz. Az egyik tudni véli, hogy egy éjszaka rablók ütöttek rájuk és csak a vezérnek köszönhették, hogy életben maradtak, mert azt egészen elbűvölte a gyermek Jézus. Ö lett volna az a gonosztevő, akit aztán Jézussal együtt feszíttek volna meg, s akinek a kereszten függve Jézus még megígérte, hogy »még ma velem leszel a paradicsomban« és Dimás lett volna a neve. - Egy másik tud a barlangba bújt menekülőkről. A barlang száját beszőtte egy pók s így menekültek meg Heródes üldöző katonáitól. De a legendákat félretéve, tudomásul kell vennünk, hogy a gyermek Jézus életének reális szakaszáról van szó ebben a tudósításban. Annak, akit Isten küldött ebbe a világba, mindig is ez a sorsa. Idegen testnek érzi valahogy a világ és megpróbálja kivetni magából, ahogy az emberi szervezet kiveti a mérgező anyagokat. János is egészen reálisan gondolta a mondatot, amikor arról szólt, hogy Jézus »az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be őt«. Hát nem idegen test Ő máig is ebben a világban?! Hát nem azon fáradozunk kétségbeesetten szinte minden lépésünkkel, hogy kiiktassuk magunkból, egyéni és társadalmi életünkből mindazt, ami Isten jelenlétére emlékeztet? Hogy így is menekülésre kényszeresük, bizonytalanná tegyük, elpusztíthassuk és ilyen módon megszabaduljunk tőle? Albániában már régen kikiáltották a világ első istentelen-vallástalan köztársaságát, de hány helyen gyakorolják az istentelen egyéni és közösségi életet proklamációk nélkül is? A menekült Jézus sorsa viszont azt is mutatja, hogy menynyire nincs senki biztonságban a menekült-sors elől. Jézus is menekült a családjával, pedig pár nappal előtte még megmozdultak az egek, angyalok hirdették a jövetelét, egy egész királyi udvar életét fölbolygatta születése híre, távolból mágusok jöttek, hogy hódoljanak előtte. Ki hitte volna, hogy ilyen hamar fordul a kocka?! És megfordult. Ahogy ez számtalan egyén és nép életében valóság lett. Először volt a rendezett élet, aztán jött a menekülés egy vélt baráthoz, aki később ellenséggé lett, s a menekülés számtalan stáción át folytatódott. Csoda-e, ha a XVI. század vallásos szóhasználata szerint az életünk nem más, mint »bujdosásunk esztendei .. .«? . '. ... . , Kedvem lenne ebben az összefüggésben arról írni, hogy milyen sokan menekülnek úgy, hogy tulajdonképpen szeretnének maguk mögött hagyni mindent, ami eddig az életet jelentette számukra. Szeretnének a múlttal szakítani, szeretnének önmaguk elől elmenekülni. Naponként van ilyen menekültekkel dolgunk. És nagyon nehéz segíteni nekik, amikor elhagyottnak vélt múltjuk »behozza« és utoléri őket. Súlyos konfliktusokra kerül sor, amelyeken nehéz úrrá lenni. - De ebbe a sorba tartoznak az Isten elől menekülők is. A kegyes gyerekkoruk megútálói; előző imádságos életük kigúnyolói; akik előbb áldották, s most átkozzák az Istent, akiknek a szeretete gyűlöletbe csapott át, akik bátor hitvallásúból hittagadóvá lettek. Az Egyesült Nemzetek menekültügyi biztosa képtelen lenne számontartani ezek millióit. Jézus és családja nem Isten elől menekült. Egyiptomba ment, mint előtte és utána is annyi más zsidó. Egyiptom tele volt, egészen a legutóbbi időkig, zsidó kolóniákkal. Egyedül Alexandriában élt az ókorban egy milliónyi zsidó. De Egyiptom neve az ókorban egyenlő volt a varázslás, a bűbájosság és a sötét gonoszság fogalmával. Máté fontosnak tartja annak elmondását, hogy Isten nem hagyta ott sem magára a »menekülőt«, hanem »Egyiptomból hívtam ki az én fiamat«. Menekülők jellemzik modern életünket is. Isten azonban oltalmát ígéri nekik. Nem kell, hogy a gonoszság, üldözés, félelem győzzön felettük. O maga kínálja föl a segítségét, aki »oltalmunk és biztos segítség a nyomorúságban« (Zsolt 46, 2). Tudod-e, hogy egy menekülőben hirtelen Az állhat előtted, Aki maga is menekült volt és azonosítja magát vele? Lehet, hogy az az a »legkisebb«, akit az ő nevében be kell fogadnod. Gémes István