Útitárs, 1982 (26. évfolyam, 1-6. szám)
1982 / 6. szám
ÜT/TÁRSm __________ Néhány a négy és félmillióból Négy és félmillió külföldi lakik és dolgozik a Nyugatnémet Szövetségi Köztársaságban. Sokat hívtak a német »gazdasági csoda« idején , mert kellett a munkáskéz. Még többen jöttek - hívatlanul. A hihetetlenül tág német menekültjog korlátlanul fogadott be mindenkit, aki vélt vagy igaz üldöztetést tudott a hatóságoknak felmutatni. S még többet hozattak be 10-15 év múltán egykor idejött vendégmunkások, családösszehozás címén. Sok német munkaerőt importált, s emberek jöttek, akik rengeteg gondot és problémát is hoztak magukkal. Sokan éltek vissza a (folyt, az 1. oldalról) munkájuk nem volt hiábavaló. Célhoz értek. Beteljesült, amit hirdettek. Megszületett a gyermek. Rembrandt ezt a célhozérést ábrázolja a két alakon eluralkodó nyugalommal. Ők már elmehetnek; az Ur gondoskodott róla, hogy a Megígért jöjjön. Belefáradtak a várásban és reménykedésbe. Most tudomásul veszik, hogy volt mégis értelme. Fény felülről Ott a két öreg és a Gyermek. De egy valami mindhármukat összekapcsolja egymással. A fény. Nem az öreg prófétákból árad ez, mégcsak nem is a Gyermekből magából. Bal felől, föntről jön a fény és elárasztja Simeon fejét, szakállát, inggallérját, Anna félarcát és nyakát, meg a Gyermeket. Utolérhetetlenül finom és mindent elárasztó ez a fény. Nyilván ebbe ölte bele a hivő Rembrandt a fény, a beteljesülés, a melegítő és éltető ragyogás utáni utolsó fáradt sóvárgását. Mennél nagyobb volt körülötte a sötétség, akárcsak Simeon és Anna körül a képen, annál inkább áhította a fényt. Ösztönösen érezte, hogy fényt máshonnan nem várhat. Mindenki meghalt körülötte; hitelezői üldözték, tanítványai elhagyták. Isten volt még utolsó reménysége, Tőle várt fényt, világosságot. Ezt a fényt ígérte meg Isten, és Jézus váltotta valóra ígéretét: »A nép, amely sötétségben lakott, nagy világosságot látott és akik a halál földjén és árnyékában laktak, azoknak világosság támadt« (Mt 4,16). Simeonnak és Annának is. És mindazoknak, akik várnak valamit Istentől. G.l. menekültjoggal, hozattak be egész családokat a sajátjukként, politikai radikálisok is bőven jöttek és ellenfeleiket itt akarták megsemmisíteni. De mindez még elviselhető lett volna; de jött a gazdasági recesszió. Kevesebb lett a munkalehetőség, a menekültek egyre jöttek, s előállott olyan fonák helyzet, hogy a helybeli munkásokat az üzem leépítés miatt elbocsátotta, de nem bocsáthatta el a szerződéssel behozott külföldieket! Egyre inkább gyanakvással kezdi figyelni a lakosság a külföldieket. Sok a vadász és kevés a fóka - mondják és a kérdést csak gazdasági alapon akarják nézni. De más okok is szerepet játszanak: a más kultúrából, más világnézetekkel, más vallással érkező amolyan rejtvény a honiak előtt. Nyelvi és más szempontból nagyok a különbségek és megnehezítik egymás megértését. Ebben a helyzetben az idejötteknek is tenniük kell valamit. Vannak, akik a helyieket az ő kultúrájuk magas fokáról akarják meggyőzni; mások szorgalmukkal akarják jobb belátásra bírni őket; ismét mások politikai akciókkal hívják föl magukra a figyelmet, vagy bezárkóznak a maguk gettójába és semmit a németekről hallani nem akarnak. Nyolc evangélikus gyülekezet másra vállalkozott. Felajánlotta, hogy egy német helyi gyülekezettel együtt hívja föl a figyelmet a közös gondokra és problémákra. Olasz valdensek, görög evangélikusok, spanyol baptisták, koreai presbiteriánusok és holland reformátusok, angol anglikánok, lett lutheránusok és a stuttgarti magyar protestáns gyülekezet tagjai 1982. szeptember 25-én a a Cannstatt-i német Luther-gyülekezet rendes vasárnapi istentiszteletén együtt dicsérték Istent. Az istentisztelet témája ez volt: Idegenek és mégis - itthon. Hatalmas koreai kórus és egy görög énekesnő működött közre, imádságokat mondtak, Bibliát olvastak, prédikáció előkészítést tartottak a különböző gyülekezetek képviselői. A prédikáció pedig a jövevénység és a polgárjog közötti hányódásról szólt Ef 2,19-22 alapján, mind társadalmi, mind keresztyén szempontból. 4 Több mint 300 résztvevő volt ezen a ritka változatosságú és gazdagságú istentiszteleten, akiknek legtöbbje a gyülekezeti teremben tartott programot is lelkesen megtapsolta. Magyar gyerekeink gyerekjátékokat mutattak be, képeket láttunk az anglikán és lett gyülekezetekről, matrózdalokat énekeltek a hollandok, koreai kettős énekét hallhattuk és a görögök énekszámait. A műsor után még kétszázan maradtak együtt a közös ebéden. Jó volt együtt lenni, ünnepelni, s megpróbálni, hogy az egymásról alkotott (sokszor hamis) véleményt eloszlassuk. Igen pozitív volt a helyi német gyülekezet viselkedése. Egyik presbiterem lelkesen beszélt magyar szomszédjával (aki különben svájci származásúvolt) folytatott beszélgetéséről, más a gyerektáncokat élvezte és nagyon sokan érdeklődtek egy következő ilyen istentisztelet felől... Ezt az »offenzívát« azért vállaltuk, mert - németek és külföldiek - együtt akartunk arról bizonyságot tenni, hogy pontosan nekünk kötelességünk összefogni. Egy a hitünk, egy az Urunk, egy az, aki meghalt és feltámadt értünk, Jézus Krisztus. Ő tehet polgárokat és idegeneket jövevényeket eggyé, testvérekké! Ezen a testvériségen pedig semmiféle különbözőségek nem üthetnek rést, mert az Isten hozzánk való kegyelmén nyugszik. Luther emlékév Krisztus tehát azoknak született, akik félelemben és rettegésben vannak. Országába is csak ezek tartoznak. Ezeknek kell prédikálnunk is, mint az angyal tette a megijedt pásztoroknak: »íme, hirdetek nektek nagy örömöt!« Ez az öröm ugyan mindenkié, de csak a megrettent lelkűek és szomorodott szívűek alkalmasak rá. Ezek az enyémek, ezeknek akarok örömöt hirdetni. Hát nem csodálatos, hogy ez az öröm ott van legközelebb, ahol a legnagyobb a belső nyugtalanság?! E világ a pénznek, hatalomnak és dicsőségnek örül. A megszomorodott szív azonban nem vágyik egyébre, csak békességre és vigasztalásra. Tudni, hogy Istene - kegyelmes Isten-e? Emellett a világ minden öröme eltörpül. A kesergőknek kell hát prédikálnunk az angyal módjára: Halljátok, ti nyomorultak és sírók, boldog örömhírt hozok! (Luther)