Útitárs, 1982 (26. évfolyam, 1-6. szám)
1982 / Húsvét
ÚT/TáRSm _________ Minden ott kezdődött Nemcsak az Apostoli Hitvallásban áll a feltámadáshit a sor legvégén, hanem a keresztyén emberek értékskáláján is. Az istenhitet, parancsolatmegtartást, a szociális-karitatív tevékenységet sokan tartják fontosabbnak - mint a keresztyének ismertetőjelét -, mint a feltámadáshitet vagy az örök életbe vetett hitet. Egy felsőbb lény fölötti vita teljesen tűzbe tudja hozni pl. a fiatalokat, de ki vitázik még a feltámadásról, amelynek különben is olyan bizonytalan a logikai alapja?! Hogy az Újtestámentum sokszor beszél feltámasztásról és nem feltámadásról, azzal Istennek a természet rendjébe való belenyúlását hangsúlyozza. Az pedig bizony kívül esik minden emberi lehetőségen, s még csak vitázni is nehéz róla. Jézus élete, a prédikátoré, csodatevőé, Isten megszállottjáé, fölcsigázza a fantáziánkat, de a megfeszítése helyének archeológiailag is bizonyított megállapítása után, ki is merítettük róla a témát. Az jutott eszembe, hogy mit szólna Pál apostol, ha becsöppenne ilyen vitaestjeinkre? Félek, hogy nagyon idegennek érezné egész hozzáállásunkat ezekhez a kérdésekhez. Ezt a félelmemet három megfigyelésre alapozom. Jézus földi élete Ez a nagy Krisztus-apostol alig is mutat valami érdeklődést Jézus földi élete iránt. Nagy nehezen össze lehet ugyan a leveleiből utalásokat szedni, amelyekkel ebbe az irányba mutat, de mindez inkább csak amolyan általános képhez vezet. De egyszer - igaz, a vita hevében! - kijelenti, hogy a »testi Krisztust« ő nem is ismeri, s ha ismerte volna is, ezután már nem érdekli (2Kor 5,16). Lehet, hogy ebben befolyásolhatta az is, hogy ő tulajdonképpen soha nem találkozott a földi Jézussal személyesen. Neki a Feltámadott jelent meg Damaszkus kapui előtt. Megjegyzéseiből tudjuk, hogy a többi tanítványnyal szemben bizonyos kisebbrendűségi érzése is lehetett, ill. - ezt leküzdendő - csak annál jobban bizonyította, hogy milyen autentikus volt az ő találkozása a Feltámadottal, s hogy innen ered az apostoli megbízatása is. Ha jól értem őt, számára minden ott kezdődött, a húsvéti eseménynél. Hogy azelőtt mi volt, mi nem, nem érdekelte. Számára a Feltámadott Úr a valóság, Aki mindennek az alfája és az ómegája. Ezért vette föl bizonyára lelkesen egyik levelébe, azt a már régebben összeállított listát (1Kor 15,3-8), amelyet a hitvallásának is tekinthetünk. Ebben szó sincs istenkérdésről vagy egyéb metafizikai gondolatmenetelről! Egy utalás elintézi Jézus »írás szerinti« halálát, s utána részletesen van szó a szintén »írás szerinti« feltámadásáról, s a Feltámadott megjelenésének (akkor még bizonyára élő) tanúiról. Ezért vigyázott Pál arra is gondosan, hogy innen, ebből a középpontból értse és fogalmazza meg a keresztyén hívő ismertetőjegyeit is. Szerinte az a keresztyén, aki együtt halt meg Jézussal (a bűnnek) és vele együtt fel is támadt egy felszabadult új életre. Ezzel a meghalttal és feltámadottal való azonosulás, ill. a megfeszített és feltámadott szenvedéseiben és dicsőségében való részesedés, a legtöbb, amit Pál a keresztyénről el tud mondani. A Krisztusra ráformálódás, a Benne való élés, sőt a meghalásom, hogy helyettem és bennem Krisztus életének adjak helyet - mindez Pál szemében a legnagyobb és legmélyebb, amit erről a kérdésről mondani lehet. Még a keresztelés sem más, mint ennek az egzisztenciális folyamatnak a kiábrázolása: belemerülök a vízbe, meghal az óemberem, hogy a keresztség vizéből új életre támadjon fel az új énem. Azt hiszem, nem túlzók, ha azt mondom, hogy Pál szerint sok minden mellékes lehet a hitben. De nem a feltámadottal élés - kelés (Róma 6). Az Istenfiú Ebben az összefüggésben látja Pál Jézus Krisztus istenségét is. A Római levél bevezetésében számunkra csaknem megbotránkoztatót, de egyben felszabadítót is mond. Nem tagadja Jézus Dávidtól való testi származását. Ezt így ígérték a régiek, ezt ő is tudja. De ami Jézust Isten Fiának »bizonyította hatalmasan«, az a feltámadás volt, amit számára a Szentlélek tanúsít. Megbotránkoztató lehet azok számára ez a kijelentése, akik Jézus istenfiúságát inkább biológiai-genetikai téren képzelték el maguknak. Akik ma is késhegyre menő harcra készek a szűztől születés dogmájáért. Pál viszont kijelenti, hogy Isten Jézust mintegy a feltámadás által »intronizálta« az istenfiú méltóságába. ______2 Vékey Tamás: Feltört pecsét Feltörhetetlen pecsét a harang, s minden kongásában rejlik valami, hajnali szó. Szürkület feszítő életjel: győzelem a halál fölött. Sorsok kapaszkodóin hírnökként öleli át a nap fénylő melege, a találkozást. Fénylő szemek tündökléseiben a levegő karja átöleli a vizet. A Föld ölében fészkelő magvak felmutatják csillagaikat. Feltörhetetlen pecsét a harang, s minden kongásában rejlik valami hajnali szó, Békét kérő ima. Istenem, hozzád kiáltok! Bennem sötétség van, de Te vagy a fény. Magányos vagyok, de Te nem hagysz el engem. Kishitű vagyok, de Nálad segítség van. Nyugtalan vagyok, de Nálad békesség van. Én megkeseredtem, de Te türelmes vagy. Útjaidat nem látom át, de Te tudod, milyen úton vezess. Ámen. (D. Bonhoeffer) Azt hiszem, hogy Pálnak ez az »egyvágányúsága« igen felszabadítóan hathatna ránk, ha tudomásul vennénk végre. Felszabadítana bennünket soksok izgalmas, de végső soron kicsinyes vita kényszere alól, és rámutatna a központra, a lényegre. Nem a názáreti csodarabbira, nem is a külvilág által alig is tudomásul vett galileai prédikátorra - hiszen az mind a múlt és a múlté -, hanem Arra, Akit Isten feltámasztott, s ezzel jelenvalóvá tett. S mert Ő él és jelen van világunkban, vagyunk mi ennek az élő Urnák az alattvalói. Minden más mellékes! m.t.
