Útitárs, 1981 (25. évfolyam, 4. szám)
1981 / 4. szám
7 (folyt, a 2. lapról) ládja közti viszony. Átélte volna maga is a „felnőttéválás“ minden fázisát? De vajon olyan simán ment-e - az Ő követése ürügyén - a két fiú elhatározása, aki apját, Zebedeust, egy szóra elhagyta és Jézus tanítványává lett? S hogy ezek éppen azok közé tartoztak később is, akik valamiképpen „elherdáltnak“ érezték a vagyont és állandóan „rang-kérdésekkel“ voltak elfoglalva, az is nagy tapasztalata lehetett Jézusnak. Nem ok nélkül terelte át Jézus mindig a „mennyei Atyára“ a szót, ha csődötmondó vagy csak éppen tökéletlen, tehát emberi apák problémáiról volt szó! Ezért nem állítottuk a példázatot a feje tetejére, hanem mozgunk abban az élettérben, amelyből Jézus azt vette. A családban, amelyben egyszer feláll egy „trónkövetelő“, a jussát kéri és önálló és felnőtt akar lenni. Talán tapintatból nincs szó fájdalmakról, konfliktusokról, lehetetlen szituációkról ebben a példázatban. De mindenképpen céllal végződik minden jól, boldogan, örömteljes lakomában és önfeledt ölelkezésben. Minden mozgás és szemrehányás nélkül, csak az újramegtalálás mindent feloldó örömében! Fiúk, lányok, anyák, apák biztatója Jézusnak ez a története. Nem nemzedéki komplikációkra biztat, hanem arra int, hogy ezt a természetes feszültséget merjék vállalni, és igyekezzenek arra, hogy az minél kevesebb fájdalommal, megbántással, sértéssel és végérvényes töréssel járjon. És könyörögjenek, hogy ami tönkremegy, azt a megbocsátás helyrehozza. Sokba kerül a felnőttéválás, de érdemes meghozni az árat érte, ha csak rajta keresztül nyerhetjük meg magunknak és másoknak az életet. Gémes István ___________ ÚT/TfíRS A legközpontibb találkozó így jelentette be Szigethy Sándor, ifjúsági konferenciáink majdnem névtelen mozgatója, 22. találkozónkat és kívánt „jó bekanyarodást Wilhelmsfeld légterébe“. A repülés mesteréről lévén szó, ezt ő nyilván teljesen komolyan vette. A bekanyarodás sikerült, mert összesen 105 résztvevő volt idén együtt, sajnos egy csonka nagyhéten. Hogy a bekanyarodás eredményhez is vezetett, azt ennek a számunknak cikkei hivatottak elmondani. * Magam csak szubjektív élményeimet mondom el, úgy is, mint előadó, úgy is mint résztvevő. Megfigyelések ezek, amelyeket nemcsak élményjellegük tesz számomra érdekessé, hanem az a tény is, hogy akarva, akaratlanul öszszehasonlítom őket eddigi, tizenhárom átélt ilyen találkozás benyomásaival. Mint résztvevő, el kell mondjam, hogy nem tudom ezeknek a találkozóknak az érdekes, sehol másutt fel nem lelhető vonzása alól kivonni magamat. Alig, hogy vége van az egyiknek, tulajdonképpen már kezdek készülni - a következőre! Még föl sem dolgoztam a most átélteket, de már izgat - pedig még nem is tudom pontosan - a jövő évi téma. - Nagyon fontosnak tartom a találkozást olyan fiatalokkal-öregekkel, akikkel egyébként egész éven át nem találkozom. Nemcsak azt jó látni rajtuk, hogy ők is egy évvel öregebbek lettek (nem csak én), hanem érdekes figyelni a fejlődésüket, alakulásukat. Milyen izgalmas lehet az, ha megmagyaráz nekem valaki dolgokat, akit még 15-20 évvel ezelőtt csecsszopóként hoztunk el egy konferenciára legkisebbként! Vagy mennyire megnyugtató, ha egy ifjú lény is nem mindig képes olyan meggyőzően érvelni, hogy minden to-És az előadók? Nagyon központi, „vallásos“ témát választott az ifjúság az idei konferenciára. Talán ezzel is magyarázható, hogy az előadók között szinte „túltengett“ a szakmabeliek, a teológusok száma (ezen bizony változtatni kellene .. .). Előadásokat tartottak: Cseri Gyula frankfurti lelkész, valláskutató, Gémes István stuttgarti lelkész, Joób Olivér lelkész Svédországból, Pósfay György lelkész Géniből, Sipos Tibor lelkész Bad Salzigból, Szigethy Sándor vallásoktató Svédországból és Varga Pál lelkész Délnémetországból. Áhítatokat, evangélizációt tartott Kiss Szabolcs lelkész Koblenzből, Vájta Vilmos lelkész, professzor Strassburgból. Vitavezetők voltak: ifj. Pátkai Róbert építészmérnök Londonból és Edelmann Attila egyetemi hallgató Regensburgból. Egyik estén a hesszeni magyar gyülekezet mutatkozott be Sipos Tibor lelkész vezetésével, ugyancsak ő tartotta a nagypénteki istentiszteletet. vábbi nélkül elhiggyük neki a mondottakat! Érdekes megfigyelni, hogy hogyan jutnak érvényre, vagy hogy kerülnek előtérbe a különböző kegyességi típusok. Senki sem tagadhatja meg azt a hátteret, amelyből jött és származik. Mindegyikünket befolyásol az, hogy a családból hoztuk-.e magunkkal a kegyességünk alapjait vagy „menetközben" lettünk a hit kérdéseivel kísérletezők? Észre se vesszük talán, mennyire van református, evangélikus vagy szabadegyházi nyelv is, és bizony annak szabályai szerint viselkedünk, beszélünk. Senki nem tud tulajdonképpen kibújni a bőréből. Veszélyt csak ott lehetne feltételezni ahol nincs meg a készség bennünk, hogy az esetleg teljesen más logikával fölépített és számunkra idegen nyelven közvetített hittartalmat átvegyük s hajiunk arra, hogy mögöttük rögtön eretnekséget vagy hitetlenséget szimatoljunk. Nekem most is feltűnt a beszélgetésre és egymás megértésére való készség, s igazán kevés türelmetlen hangot hallottam. Külön meg kellene dicsérnem azokat a már külföldön született fiataljainkat, akik veszik maguknak a fáradságot, hogy témákról magyarul is beszélgessenek, pedig tudjuk, mennyire nehezükre esik ez a fokozott szellemi erőfeszítést igénylő feladat. A tapasztalatok jók, érdemes ezen az úton tovább menni és fejlődni! Az előadó pedig csak nagy örömmel regisztrálja a szinte egyre fokozódó figyelmet, amely nélkül nem is lehet jó az előadás. S valahogy az a benyomása, hogy újra képesek vagyunk hoszszabban s koncentráltabban figyelni. S talán túl is vagyunk azon a rövid szakaszon, amikor nem szerettük a „tanítást“. A Szentírás nagy jelentőséget tulajdonít a tanításnak, amely nem helyettesíthető vitatkozással, különösen olyanok részéről nem, akik nem tanulták meg azt, amiről mindenáron vitatkozni akarnak. A Biblia szerzői mindig is meg voltak győződve arról, hogy amit mondani akarnak, az Isten szava. Olyan üzenet tehát, amelynek érvénye nem attól függ, hogy én egyetértek-e vele vagy helyeslem-e? A hit hallásból, meghallásból és nem diszkusszióból támad, még akkor sem, ha minden jogom meg van a hirdetett üzenetnek való ellentmondásra, ill. annak megvitatására.
