Útitárs, 1978 (22. évfolyam, 1-5. szám)
1978 / 1. szám
5 Bizalom, elnézés, őszinteség Beiktatták dr. Zimmermann Arthurt felügyelői tisztébe az Északrajna-Westfaliai Magyar Protestáns Gyülekezetben E gyülekezet kétségtelenül magas fokra fejlesztette a lelkésze által négy éve kezdeményezett megmozdulást, hogy a nagy szétszórtságban élő egyháztagok évenként legalább egyszer találkozzanak egymással és kifejezzék a Krisztusban való látható egységüket is. Az ez évi kölni pünkösdi találkozó után a második Düsseldorfban volt december 17-én, melyre az új felügyelő beiktatása adott alkalmat. Első megkapó kép, a távolról érkezőkkel való gondos törődés. Forró virslivel, frissítőkkel várják őket, és a gyermekeket felelősségteljes, gondos kezek veszik át a szülőktől. Már itt kialakul a meghitt testvéri kör. A hatalmas szervezés körvonalai mindenben látszanak. A feladatokból mindenki kiveszi részét: fogadják, vezetik az érkezőket, osztják szét a nyomtatott istentiszteleti programot, énekeket. A 150 magyar egyháztag nem „vész el“ a templomban és hat taláros lelkész között vonul be a gyülekezet felügyelője. A beiktatást a Westfaleni Ev. Egyház vezetőségének képviseletében Schmitz Otto egyházfőtanácsos végezte. Az ünnepi istentiszteleti szolgálatban résztvettek: az Evang. Kirche im Rheinland és annak püspöke képviseletében Ludwig Quaas egyházfőtanácsos, a Rheinlandi Diakóniai Osztály részéről F. W. von Staa igazgató-lelkész, valamint H. Vermeulen lelkész, a Westfaleni Diák. Osztálytól pedig K. Fiedler lelkész. — A második, mély benyomást keltő kép éppen a német egyházi vezetők és a magyar lelkész közös hitből táplálkozó szolgálati összhangjából tevődik össze. PÁLYÁZAT Az Ungarische Evangelische Gemeinde in Nordrhein-Westfalen (5 Köln 21, Von Sandt-Platz 1) pályázatot hirdet az 1979. január 1-én megüresedő lelkészi állására Pályázati határidő 1978. március 15. Kérjük hozzácsatolni a református vagy evangélikus lelkészi diploma másolatát és a részletes önéletrajzot s elküldeni a presbitérium címére, 5000 Köln 21, Von Sandt-Platz 1. A modern, Melanchtonról elnevezett templom tarka ablakain átszűrődő délutáni nap színeket szór az oltárról és a szószékről leomló új térítőkre. Ezeket most mutatja be első ízben prédikációjában az egész gyülekezetnek Kulifay Gyula lelkipásztor. Az ,igebeli öröm amit Isten készített számunkra Fia által, a térítők motívumain keresztül is szemünk elé tárul. Nyolcvanan járultunk az úrvacsorához. A szeretetvendégség a „Haus der Diakonie“ karácsony-szerűen feldíszített nagytermében folytatódott, a német egyházi vezetők köszöntésével, az új felügyelőhöz intézett üdvözlésekkel. A felügyelői válaszból ez a felhívás irányult a gyülekezet felé: „Kérlek benneteket, hogy legyetek egymáshoz bizalommal, legyetek elnézők és legyetek őszinték. Ezt nem olyan nehéz elérni, ha mindnyájan akarjátok a Jézus Krisztusban.“ A harmadik, élményszerű kép s ez nyilvánvalóan mélyen érintette német vendégeinket is, hogy egyetlen nagy család az egész gyülekezet. Tamássy Éva kölni operaénekesnő és Rakssányi Ildikó zongoraművésznő szép számai közé ékelődött a hortobágyi lovasjátékokról készült hangulatos film. Az ünnepről hazavisszük szívünkben azt a tanítást, melyet O. Schmitz egyházfőtanácsos beiktatóbeszédében a felügyelőnkhöz intézett, de amely nemcsak az ő szolgálatára, hanem egész közösségünk szolgálatára irányadó: ki-ki munkálkodjék az Úrban való öröm építésében! (Fii 4, 4—7). Lőrinczy László ÚT/TfíRS Könyörgés imádságért „Történt egyszer, hogy Jézus valahol imádkozott, és miután bevégezte, így szólt az egyik tanítványa: Uram, taníts minket imádkozni“ (Lk 11, 1). Uram, mi imádkozunk kenyérért, munkáért, békéért, gyakran kisebb dolgokért: sikeres vizsgáért, a fogfájás elmúlásáért. Sokszor nagyobbakért is: az egyházért, az evangélium terjedéséért, a világ üdvösségéért. De soha nem könyörgünk a magunk imádságáért. Ha már „belekezdtünk“ az imádságba, akkor miért kérjük is még azt? Ellenkezőleg! Amikor „kezdünk“ imádkozni, akkor jön el az imádságért való könyörgés ideje: hogy az ne maradjon töredékes, rendszertelen, neki-nekilendülő, mint a gyöngysor fonál nélkül. Igen, most megtaláltam a helyes kifejezést, hiszen a lélekről mondják, hogy az olyan, mint a gyöngysor fonala. Ha imádságunk apró imákra forgácsolódik szét, az annak a jele, hogy hiányzik, ami összefogja, a lélek. Mondunk Neked egyet-mást, darabka reménységet, kívánságot, vágyat, de nem mondunk meg Neked mindent, mert nem tudunk odaadni mindent — magunkat teljesen. Félünk átadni, feladni magunkat! Mikor adakozó kedvünkben vagyunk, akkor óvatosan, kiszámítottan felajánlunk valamit, de ez máris elárulja, hogy a többit, csaknem mindent, magunknak tartogatjuk. Uram, mi igazán rászorulunk, hogy az imádságunkért könyörögjünk, annak erősségéért, minőségéért, odaadásáért, kimondhatatlan szépségéért! Azt gondoljuk, hogy értjük az imádságot, habár az imádság titok. Miért harsognánk különben a Te nagyságodat, mintha rászorulnál a mi dicséretünkre? Miért kérnénk és mit, amikor nem is tudjuk, hogy mire van szükségünk? M’ért kérjük akaratod teljesülését, mintha Te a mi hozzájárulásunkat várnád annak véghezviteléhez? Tudjuk, hogy az megtörténik mindig, és ami történik, azt Te akarod is. Mi értelme van akaratod teljesülése kérésének, ha nem kérjük, hogy mi akarhassuk azt veled együtt? Hogy akarjuk is azt tudatlanul, akarjuk sötétben várva, hogy majd a megvalósulás fedi fel azt előttünk a Te akaratodnak — ami a mienk jS —. erőltetés nélkül, belezárva a te akaratodba. Igen: az imádságnak a legmélyebb ismertetőjele, hogy a Szentlélek közösségében születik és él. Adj nekünk Uram, ilyen imádságot! A. Zarri
