Útitárs, 1978 (22. évfolyam, 1-5. szám)
1978 / 5. szám
úr/mfísm Örömmel az úton Csel 8,26-39 Az igehirdető rámutatott arra, hogy az etiópok akkori pénzügyminisztere először is: gazdag ember volt. Saját kocsija volt, testőrséggel, mégis valami hiányérzet volt benne. Másodszor: sok ideje lehetett, ezért indulhatott el egy távoli országba, egy kis néphez, Észak- Egyiptom és Szíria között, a Földközi tengertől keletre. Erről a népről hallotta ugyanis, hogy a mennynek és földnek Teremtőjét imádják, s ez az Isten már gyakran és csodálatosan megbizonyította magát. És hasonló élményre vágyott ő is. — Harmadszor: megállapíthatjuk az igéből, hogy a pénzügyminiszter művelt ember is volt, hiszen a saját nyelvén kívül bírta a görög nyelvet. Mint ahogy a megadott igeszakaszban olvastuk, kezében volt Ézsaiás könyve, a Septuagintának, a héber ószövetségi Szentírás görög fordításának egy része és azt olvasta. Nyilván egy buzgó héber iratterjesztő a jeruzsálemi piacon megvetette vele. Bár az is lehet, hogy ő maga kereste, kutatta Isten igéjét. Mindezek ellenére a miniszter csalódottan tért vissza útjáról. Különösebb vallásos élményben nem volt része. Örömtelen volt. De az élő Isten éppen ebben a helyzetben kereste meg őt. Isten keresését látjuk már abban, hogy elindult erre a nagy útra, majd hogy kezébe került a Szentírás egy része, később pedig Szentlelke által Fülöp evangélistát küldte hozzá, aki megmagyarázta neki a bibliai gondolatokat, összefüggéseket. Pontosabban: Fülöp Jézus Krisztust ismertette meg vele, mint Istennek ama Bárányát, aki magára vette mindenki bűnét, így az övét is, és azok büntetését is. — A komornyik, Etiópia pénzügyminisztere, rádöbbent, hogy Jézus valóban az Isten Fia. Ráeszmélt, hogy Jézus Krisztus Isten küldötte és ilyen módon találkozása volt a Megváltóval. S hogy ezt a találkozást külsőképpen is kifejezze, kérte a keresztséget. Ez a találkozás olyan változást hozott az életébe, hogy Lukács evangélista följegyezte: örömmel, boldogan folytatta útját tovább. Örömének oka — egyszerűen kifejezve — az volt, hogy rátalált arra, aki az ő életét is tartja, hordozza. Krisztushoz kapcsolódott, Krisztushoz köttetett, mint ahogy a hegymászók is egymáshoz kötik magukat, hogy védekezzenek a lezuhanás ellen, így lett Jézus Krisztus, a föltámadott és Az istentisztelet után odajött hozzám és megkérdezett: „Mondd, semmi mondanivalód nincs a pápa halálához? Egy szóval sem említetted meg." Igaz, mért is nem emlékeztem meg róla? Feledékenységből, félszegségből, félelemből, hogy pápista-barátnak néznek nyakasan nem-katolikus gyülekezeti tagjaim? Nem tudtam a mulasztásomat megindokolni, amikor a kérdező római katolikus házastársára (aki különben szintén ott ült a templomban!) gondoltam. VI. Pál pápa magas korban elhunyt és vele kétségkívül a jelenkori keresztyénség egyik jelentős vezetője szállt sírba. Munkájának, jelentőségének tárgyilagos értékelése hivatottabbak feladata. Ahogy én őt figyeltem, azt csak ellentétpárokban tudom kifejezni. XXIII. János pápa után mindenki aggiornamentoról, a katolikus egyház megújításáról, szabadabbá válásáról beszélt és arról álmodott. A laikus egyházak közeledéséről, a vegyesházasságok kölcsönös elismeréséről, a papok házasodási lehetőségéről ábrándozott. És bizony az ábránd ábránd is maradt, mert a pápa nem mondott le rögtön primátusáról, mert nem osztotta mai világunk liberális szemléletét a házasságról s nem vallotta, hogy a római egyház súlyos lelkészutánpótlási gondjait csak az oldja meg, ha nősülhetnek a papjai. Nyitott volt ez a pápa, de tudott nemet is mondani. Akinek pedig ehhez is megvan a bátorsága, az nagy népszerűséggel ma nem számolhat! * Amikor Montini bíborost pápává választották, egy kicsit „törököt“ fogtak vele. Állítólag megválasztása az egyházi diplomatának szólt, de ő nagyon is nem-diplomata kézzel nyúlt oda, ahol az egyházban mindig is problémák vannak: ti. az adminisztratív és pénzügyi kérdésekhez. Vajon sejtette-e, hogy itt bajok élő Úr az ő társa, testvére, üdvözítője, aki elkíséri őt egészen a mennyei célig. Ebben az értelemben kívánta Pósfay György, hogy a konferencia minden egyes résztvevője is hasonló örömmel menjen tovább életútján. Ha ez az öröm beköltözött a mi szívünkbe is — mondotta —, akkor nem volt hiábavaló ez a 19. Evangéliumi Ifjúsági konferencia sem. Isten adja, hogy így legyen! K. A. (Pósfay Gy. záró igehirdetéséből) 6 vannak, amikor nem engedte meg, hogy „megkoronázzák“? Állítólag pontosan itt bizonyosodott be, hogy a pápa egy anyagilag a csőd szélén álló „intézmény“ vezetőjel És talán ez űzte őt oda a szegényekhez, megrövidültekhez és akart azok barátja, testvére lenni?! Mert ahol szegénység tér be a házba, ott diplomata képességek nem sokat jelentenek. Ott más lelki ajándékokkal kell segíteni. • De legóvatosabban talán akkor kell fogalmaznom, amikor a magyar nyelvű katolikus testvéreinkre gondolok, akár a határokon kívül, akár azokon belül élnek azok. Sokunknak lett rébusszá ez a pápa, mert nem tudták, hányadán állnak vele. Évekig hagyta őket a problémáikkal cserben és kisemmizetteknek érezték magukat. Amikor pedig egyszerre aktívvá lett az ügyükben és radikálisan akart és intézett is el tárgyi és személyi ügyeket, egyszerre megalkuvással, részrehajlással és árulással kezdték vádolni. Soha nem űztem gúnyt ebből a helyzetből, megpróbáltam megérteni. És azért mondom most is, hogy ezt a Pál pápát nem tudom elmarasztalni azért, mert ott nem tudta tovább tétlenül elnézni a mártíriumot, ahol még „szívesen szenvedtek" volna és ott követelt szenvedést, ahol azt nem várták volna el tőle: ti. évtizedek óta vajúdó és elintézetlen ügyek tisztábatételének terhét. * Adósok vagyunk-e mi, nem-katolikusok ennek az elhunytnak valamivel? Bármennyire furcsa is ez a kérdés, kettős igen-nel kell rá válaszolnunk. Igen, mert neki köszönhetjük, hogy a Mária személye körüli őserdőt kicsit áttetszővé tette. Máriát, Urunk édesanyját nem engedte istenné tenni, és ez bizony hívei körében nem emelt népszerűségén. Ideje lenne nálunk is ezt az így megváltozott helyzetet komolyan venni. És a másik még kínosabb adósság. Pál volt tudtommal az első római egyházfő, aki nyilvánosan bocsánatot kért tőlünk, nem-katolikusoktól. Évekkel ezelőtt már. Tudtommal úgy ment a sírba, hogy erre részünkről senki se válaszolt neki hasonlóval! Elég-e, ha ezt az ügyet úgy intézzük el: Isten fizesse meg neki?! Gémes István Rekviem helyett
