Útitárs, 1977 (21. évfolyam, 2-6. szám)
1977 / 4. szám
7 Tongajerde Első pillantásra talán nem sokat mond neked ez a cím, nyájas Olvasóm, aki az „Útitárs" új számát lapozgatva ízlelgeted a tartalmat. Annál többet mond azoknak, akiknek vizuális emlékezetében így él: Tangagárde ... A címben olvasható változat ugyanis nem egyéb, mint egy svéd helységnév fonetikus leírása, úgy, ahogyan mindnyájan emlegettük már heteken, talán hónapokon át, készülve az immár 18. Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferenciára, amelynek az idén éppen ez a zengő nevű svéd falucska adott hajlékot. Ez a megállapítás persze nem egészen fedi a valóságot, mert a hajlék valójában nem a pár házból álló település volt, hanem az a magyar gyülekezeti otthon, amelyről a következőkben még bővebben is szó lesz. Mindenesetre Tongajerde volt a cél, oda kellett mindnyájunknak eljutnunk, ami nem is volt mindig egészen egyszerű. In memóriám 1977. április 25-én örökre elnémult Kiss Zoltán zengő baritonja. Többé nem hallgathatjuk istentiszteleteink keretében bensőséges zsoltárait és mélyen átérzett népdal-tolmácsolásait. El lobbant harcos, minden testi fogyatékossággal és anyagi nehézséggel bátran szembenéző lelkének lángja. Hitvese és hűséges ápolója, Marjatta négy gyermekével állta körül halálos ágyát Finnországban, távol hőn szeretett magyar hazájától. — Utolsó napjaiban még maga tette meg az eltávozásával kapcsolatos rendelkezéseket, így arról is ő intézkedett, hogy a finn nyelvű gyászjelentésben magyarul álljon a büszkén bizakodó „Erős vár a mi Istenünk!" Barátainak felejthetetlen marad a félkarú, de zseniális, muzikális és nagy nyelvtudású ember harca a vakság és süketség démonai ellen, céltudatos törekvése, hogy megannyi súlyos sorscsapás ellenére lankadatlanul küzdjön teljes értékű, megalkuvás nélküli emberi létért. Ezt hangversenyeken, lemezeken, irodalmi és rádió-előadói tevékenység formájában is kifejezésre juttatta. Isten veled, melegszívű, lánglelkü Zoltánunk! Pándy Kálmán ÚT/TftfíS Az utas A konferencia idei színhelye hozta magával, hogy ezúttal nem a svédországi résztvevők tették meg a leghosszabb utat, hanem éppen ellenkezőleg, nekik volt a legrövidebb utazásuk. A többiek — nyugodtan mondhatom — a világ számos tájáról érkeztek Skandináviába, persze zömmel Európából. Ki repülőgépen, ki vonattal — vagy esetleg hajóval is — jutott el Göteborgig, onnan megint vonattal, majd gépkocsival tovább. Persze voltak, akik az egész utat autón tették meg. Valamennyien maguk mögött hagyták a megszokott környezetet, a már nem is annyira idegen új haza légkörét és eljöttek a végtelenbe nyújtózó, zöldes-fekete svéd erdőségek, a tavak és a barnáspiros faházak országába azért, hogy egy hétig — a Nagyhét különben is elcsendesedésre késztető napjaiban — egy kis magyar közösség tagjaivá váljanak; hogy reggeltől estig (és tegyük hozzá: sokszor estétől éjszakáig) csak magyar szóval éljenek, magyarul fejezzék ki gondolataikat, azokat, amelyeket magukkal hoztak a konferenciára és azokat is, amelyek visszhangként keltek bennük arra, amit az elhangzottakból felvettek. A lecke Szándékosan választom ezt a megjelölést a most következőkre, mert valóban úgy érzem, lecke az, amit a konferencia anyaga minden résztvevőnek jelent. Hiszen ezek az évről-évre ismétlődő konferenciák meg akarnak bennünket tanítani valamire, amit azután kinek kinek igyekeznie kell meg is valósítani saját egyéni lehetőségei közepette és tehetsége szerint. Tanítani akarnak arra, hogyan lehet a hétköznap lármájában is az Isten szavára figyelni, hogyan lehet Jézus kezét megfogni az egyik és embertársaink kezét a másik kezünkkel. Persze az előadások tárgya nem ilyen általánosan megfogalmazott témákat taglal. Ott minden előadó szabatosan meghatározott témát tűz ki maga elé, amely azonban természetesen szorosan összefügg a konferencia mindenkori főtémájával. Az idén ez volt a közös, minden gondolatmenetet összekötő mottó: „. . . és más emberré leszel!“ így sorakoztak azután a központi gondolat köré az egyes előadások: az Isten pedagógiájáról, a változó világról és benne a változó egyházról, az ember megváltoztatásának fontosabb kísérleteiről a nevelés terén, a történelem folyamán, a vallás, illetve a hit taníthatóságáról és az új emberről, a megváltozott, megújult, az Istentől elgondolt emberről. Itt most arra szeretném kérni az olvasót, ne várjon tőlem részletes és szakavatott beszámolót az egyes előadásokról. Riportom keretét és célját meghaladná, ha most ezekbe belemennék. Nekem inkább az a kívánságom, hogy annak, aki egyáltalán nem volt még ilyen evangéliumi ifjúsági konferencián vagy az idén nem tudott eljönni, tolmácsoljak valamit a tongajerdei napok gazdag tartalmából, hangulatából és abból az élmény-anyagból, amelyet valamennyien ajándékként vihettünk magunkkal haza. Együtt A legelső ilyen ajándékot abban szeretném megjelölni, hogy a konferencia résztvevői valóban együttessé kapcsolódnak össze arra az egy hétre, amit együtt töltenek. Még aki csak pár napra tud is eljönni, megérez valamit ebből az összekapcsoló erőből. Az étkezéseknél nincs meghatározott ültetési rend. Mégha ki is alakulnak kisebb, állandó csoportok, mindenkinek módja van arra, hogy megismerkedjék, beszél getésbe bocsájtkozzék kedve szerint mindenkivel. Amerre néz, csak barátságos, derűs arcokat lát, a kivétel itt is a szabályt erősíti. Jó összekötő kapocs a közös éneklés is. Ha mégoly félénkeni is, de előbb-utóbb mindenki együtt „fújja" a többiekkel akár a szép, meghitt egyházi énekeket, akár a ma már sokévi, de valahogy mégis mindég forrásból táplálkozó, az emigrációban is elevenen megmaradt magyar népdalokat. Számomra ez is egyik megismétlődő tanulsága ezeknek a konferenciáknak: akikkel együtt vagyok, jól megállják helyüket az idegenben. Valahogy „egészségesen" integrálódnak az új környezetükbe, mert amennyire csak lehet, elevenen megtartják magyarságukat is és ha csak tehetik, évről évre ott vannak a magyar evangéliumi konferenciákon, hogy ezt a kettős célt még jobban, még tudatosabban tudják szolgálni. És egyáltalán nem számít például a kor sem. Mindég akadnak olyanok, akik talán az első részvételkor még tényleg az „ifjúsághoz“ voltak sorol(folyt. a 8. oldalon) Északi riport
