Útitárs, 1977 (21. évfolyam, 2-6. szám)
1977 / 3. szám
ÚT/TfíR5 Egy pogány a Szentföldön 1. „Előkészületek" öt hónapja tudtam meg, hogy norvég barátaim jóvoltából a Szentföldre utazhatok, öt hónapja izgultam is ennek megfelelően. 14 napot tölthetek ott és széjjelnézhetek. Az ország a rendelkezésemre áll — mondták jóakaróim; Dántól Beersebáig — ahogy az ókorban a zsidók országuk kiterjedését meghatározták. Most azt próbálom meg leírni, hogy előkészületeimnek milyen szakaszai voltak. Mindenekelőtt az öröm fogott el Kerek 30 évvel ezelőtt kezdtem meg teológiai tanulmányaimat, amelyeknek alapvető központi szakaszában ez a föld állt. Ha Karner professzor úr kinyitotta a száját, akkor a Kidron patakja, a Názáreti zsinagóga, a termékeny Jezréel síkság, a Jordán folyó, a Dávid városa és a jeruzsálemi templom a környezetünkhöz tartoztak, amelyben naponként benne éltünk. És ami a legfontosabb — ez a föld a Jézus földje: ott született, élt, hozzátartozónak érezte magát, megsiratta, gyógyította, hívogatta, s ez a föld fogadta magába, amikor Jeruzsálem falain kívül kereszten végezte. Hány hivő zsidó álmodott és álmodik még ma is erről a földről s ha teheti, öregkorára hazavándorol, hogy a szent földbe temessék el, bárhol is élte le életét a világon. És hány hivő keresztyén álmodik arról, hogy egyszer végigjárja, mint zarándok, Jézus élete színhelyét! Előkészületeim második szakaszát a (folyt, az 1. lapról) kérdést: miért nem tudtak az írástudók egymással együtt leülni, hogy egységes fordítást kapott volna a magyar kereszténység? De lehetne ebből gazdagodni is: ha a magyar keresztények együtt tanulmányoznák a Bibliát, egymásnak segítve abban, hogy Isten szavát ma megértsék. Ebben a reményben adunk hálát ezért az óriási munkáért s azért, hogy mai magyar nyelven hangozhat Isten üzenete. Minden magyarnak szóló szolgálat, s igazi értéke akkor fog kitűnni, ha a jelen és elkövetkező nemzedékek használni fogják Krisztus egyházának építésére. tárgyilagosság jellemezte. Megállapítottam, hogy az ország fővárosára három nagy világvallás tart igényt és az egész országot zsidók, mohamedánok és keresztyének lakják. Tudtam, hogy az egykori templom helyén álló mohamedán „Szikladóm“ környékére nem szabad „törvény-alattinak", azaz zsidónak belépnie, hogy a keresztyén Sír-templomra csaknem ráépített moséra ki van írva, hogy a belépés csak „Igazhitűek", azaz mohamedánok számára engedélyezett, s hogy a keresztyénség mint száz és száz csoportra szakadt formátlan tömkeleg valósággal el van veszve a zsidó és mohamedán nagy tömbök szorítása alatt. — Mit fogok mindebből látni, tapasztalni? A harmadik szakaszt realizmusnak nevezném. A Szentföld ma csaknem azonos a politikai Izrael állammal, amely 30 év óta milliókban ébresztett föl rég kihúnyt reményeket, és milliókat bosszant egyáltalán a létezése is. A Herzl-féle cionizmus gyümölcse beérett, az arab világ szeretné kiirtani, nyugati keresztyén körök pedig valóságos szenvedéllyel állnak Izrael mögött. Magatartásukat nyilván az antiszemitizmus évszázados kér. bűne is meghatározza; de a híres kibbucokban, demokratikus berendezésben, megnyert mindenkori háborúkban valósággal a Messiás jövetelének előszakaszára utaló jeleket látnak. Egy zsidók országába megyek tehát, azaz pogány vagyok számukra. Mivel azonban az egy igaz Istent vallom, talán befogadnak, mint istenfélőt, ahogy Jézus korában a pogányokból lett jöttmenteket nevezték, ha szimpatizáltak a zsidósággal, mint az újszövetségbeli századost (Luk 7, 1—5). Pár nappal útrakelésem előtt egy kedves presbiter-asszony jó útat kívánt, rám nézett és megkérdezett: gondolja, hogy ott több alkalma lesz az elmélyedésre, mint itt? Mit vár ettől az úttól, mint modern zarándok? Hát igen, mit is várok? Latinok között élve annyiszor láttam a zarándoklatoknak számomra érthetetlen, sőt visszataszító formáit: kövek és kein memóriám Dr. Sólyom Jenő 1904—1976 Karácsony este, rövid betegség után hunyt el Budapesten Sólyom Jenő volt evangélikus teológiai tanár. 34 éves korában lett a soproni teológián az egyházjog és a magyar protestáns egyháztörténet professzora. Ismerője és szerelmese volt a reformáció korabeli magyar irodalomnak, s külföldi és magyarországi könyvtárakból és irattárakból nagy szeretettel és szaktudással ásott elő forrásmunkákat, melyek a magyar reformáció korára részben egészen új fényt vetettek. Doktori értekezése Luther Márton magyarországi kapcsolatairól és hatásáról szólt. Egyike volt azoknak a teológusoknak, akik a 20-as és 30-as években a teológiai megújhodást a lutheri — és ezzel biblikus — teológián való tájékozódástól várták s azon munkálkodtak. Tanítványai nemcsak a tudóst tisztelték, de az embert is szerették benne. Nem hiába volt cserkésztiszt, tudott az érett ifjúsággal bánni. Bár egész életében tanárkodott, mindig örömmel vállalt igehirdetői szolgálatokat, és személyes beszélgetésben is teológus és lelkipásztor maradt. Otthona mindig nyitva állt a teológus ifjúság számára, s egyházunk sok lelkésze gondol hálával arra a személyes hatásra és egészséges teológiai légkörre, mely körülötte kialakult. Emberi számítás szerint egy emberöltőn át taníthatta volna a felnövő magyar evangélikus lelkészi gárdát. De 1958-ban bekövetkezett kényszernyugdíjazása után az egyház vezetősége megélhetési lehetőséget ugyan adott számára az országos levéltárban, de a nyilvános megszólalástól évekig elzárta. Hamvai szülővárosában. Kolozsvárt nyugszanak, néhány évvel korábban elhunyt hitvese mellett. Emlékét tanítványai és egyháza hálával őrzik. T. L. resztek imádásával, földöncsúszással, papok gyűrűje csókolásával, „szent föld“ hazavitelével stb. — Hát igen, mit is várok? Tulajdonképpen semmit. Megpróbálok várakozások nélkül a szent földre lépni. folyt. köv.
