Útitárs, 1977 (21. évfolyam, 2-6. szám)
1977 / 2. szám
£T 7- A/ LC(\J Ht>M € 2jn\f, 3#9irv D<?r? 7)/)/zoc^7 R 0. So*- ^ 7 L(SOfi/tEf 2 UT/TfífíS MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP XXI. évfo' 1977. 2. fj'l; 7 CD >lji.‘ OD 4--' .’// I V'ÍV/^C1 -a \ gü ■j l, v *‘BS8 Gémes István: Pofon Jézusnak A verés Mind a négy evangélista elmondja, hogy Jézust pőre folyamán ütötték-verték. A Kajafásnál tartott kihallgatásnál a főpap megszaggatta ruháit Jézus „istenkáromlása“ miatt és a tömeggel mondatta ki, hogy ez az ember „méltó a halálra“. Egy halálraítéltet pedig már semmi törvény nem védett: a szolgák nekiestek, leköpték utálatuk jeléül, bottal verték és kedvükre pofozták. Márk hangsúlyozza is, hogy ezt a szolgák tették, vagyis a legalacsonyabb népségnek is több hatalma volt itt, mint ennek a „zsidók királyának“. Érdekes azonban, hogy János még ezenkívül is tud egy pofonról. Amikor Jézust a főpap felszólította, hogy beszéljen követőiről és a tanításáról, akkor Ő az első kérdést megválaszolatlanul hagyta, a másodiknál pedig tanítása nyilvános voltára utalt: ne Őt kérdezze, hanem a hallgatóit. Erre egy ott álló szolga, valószínűleg egy templomőr, pofont adott neki, mert úgy érezte, hogy Jézus nem adta meg a „népe fejedelmének" (2 Móz 22, 28) kijáró tiszteletet. A háttér Érdekes, hogy János szerint Jézust Annas főpap hallgatta ki, míg az első három evangélista Kajafás-féle kihallgatásról tud. Ennek a különbségnek itt most nem akarunk utánajárni, hiszen így is, úgy is a „családban maradt“ az ügy: Kajafás ugyanis, az az évi főpap, ve/e volt Annásnak, ennek a félt és utált papfejedelemnek, aki Krisztus születése után 6—14-ig uralkodott. Kr. u. 14-ben letette ugyan a méltóságot, de korrupt embereivel mindig keresztül tudta verekedni, hogy egymást követően öt fia s a végén a veje, Kajafás legyen az ország főpapja. De az így uralkodó főpapi dinasztia szürke eminenciája mégis végig Annás maradt, aki a háttérből hízelgett a megszálló rómaiaknak és vezette orránál fogva a népet. Az üzlet Aki pedig főpap volt, annak a kezében volt a jeruzsálemi templom kincstára is. A kincstárt nemcsak a szorgalmasan szedett templomadó duzzasztotta, hanem neki dolgoztak a templomi pénzváltók és árúsok is. Köztudomásúlag csak helyi pénzzel lehetett fizetni, ezért a diaszpórából Jeruzsálembe elzarándokló zsidók külföldi pénzüket kénytelenek voltak helyire átcserélni. Az árfolyamot a kincstár diktálta. Az állatkereskedők is a kincstárnak dolgoztak. Ha valaki állatáldozatot mutatott be, Mózes szerint, hibátlannak kellett lennie az áldozati állatnak, mert különben nem kerülhetett az oltárra. De hogy mindennemű visszaélésnek elejét vegyék, makulátlan állatokat árultak a templom területén és megfizettették a szokásos ár többszörösét — a kincstár megbízásából. Csoda-e, ha Jézus — éppen János evangélista szerint— haragjában fölforgatta az uzsorások asztalait és a kereskedőket kikergette? Csak hát a harag végső soron nem ezeknek, hanem a főnöknek, Annásnak szólt! És csoda-e, ha Annás égett a bosszúvágytól és kezébe akarta kaparintani ezt az üzletrontót? Alexandriai Cirill úgy tudta, hogy már Júdás fölbérelése is Annás műve volt és azért vezettette volna maga elé a rabot, hogy elsőként gyönyörködjék áldozatában. A pofon azért sokkal mélyebbről jött, mint ahogy azt egy aulikus templomőr főnöke iránti lojalitása sejtteti. Jézus válasza lerántotta Annásról a leplet: egyrészt nem volt hajlandó neki kezére juttatni a követőit, másrészt rámutatott a kikérdezés törvényellenes voltára is. Izraelben senkire nem volt szabad kimondani a halálos ítéletet, ha csak ő maga vallotta magát bűnösnek. Tanúk is kellettek. Jézus átlátta, hogy Annás már a győztes szerepét próbálja, hiszen hatalmi mániájában mást el sem tud képzelni, mint győzelmet. örök vád marad ez a pofon azért Jézus ellenségei ellen. És újra eleven lesz ott, ahol Öt koncként vetjük oda inkább, mert szereti megzavarni üzleteinket és nem fél a mi bosszúnktól. Ugye, milyen önfeledten kiáltjuk ilyenkor, hogy „méltó a halálra!“. És ez újra meg újra pofon a szent arcon, nehogy véget érjen meghurcoltatása! T
