Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1976-01-01 / 1. szám
2 úrm/ism A halandó ember „Mert nékem az élet Krisztus és a meghalás nyereség" (Fii 1, 21). Az élet és halál lényegére vonatkozó kérdéseket bogozva, ki a vallástól, ki a filozófia, lélektan, a társadalom- és természettudománytól vár eligazítást. A halál minden élőlény földi útjának elkerülhetetlen — és ha az elérhető felső emberi korhatáron jelentkezik —, nem okvetlenül természetellenes vége. Fejlődéstani szempontból a világ nélküle statikus lenne. A halál a szervezet életének megszűnte, melyet klinikailag az életjelenségek megállásától számítunk. A test természetes halálát a halódás lassú folyamata előzi meg. A „természetes" jelző ebben a kapcsolatban inkább viszonylagosságot fejez ki, hiszen az aggastyánt is rendszerint valamilyen betegség viszi el. Az elszenderülés általában szívgyenséggel magyarázható, amelyet különfélekórfolyamatokválthatnak ki. Az élőlények közül egyedül az emberben válik tudatossá a saját halandósága. Ezért magától értetődik, hogy a halál az embervilágban eleitől fogva lényeges eseménynek számít. Róla gyakorlatilag csak közvetett tapasztalatunk lehet. A tömegszerencsétlenségek ismeretlen áldozatairól nem egyszer egykedvűen veszünk tudomást. Az arra felkészült orvos halálélménye közvetett. Az önkívületből magához tért, illetve a klinikai halálból és a tetszhalálból feléledt betegnek sincs közvetlen haláltapasztalata, ugyanis ilyenkor az életjelenségek hiánya ellenére az élet maga nem szűnik meg. A közvetlen, valóságos halálélmény érzetét keltheti bennünk közeli hozzátartozónk vagy barátunk elvesztése, akihez az életünk lényegére vonatkozó kapcsolat fűzött. Minthogy az életben sok tekintetben azonosulni tudtunk, most úgy érezzük, mintha vele együtt a másik énünk pusztult volna el. Gyermekkori első találkozásunk a halállal alighanem kitörölhetetlen az emlékeinkből. A pszichológusoknak az a tapasztalata, hogy aki számára ez a találkozás erőszakos, kíméletlen formában, illetve körülmények között zajlott le, felnőtt korában a borúlátásra hajlamos, olykor betegesen félénkké válik. Szerencsésebb az a gyermek, aki egy aggastyán békés elhunyténak volt a tanúja. Felnőttként a halált maid természetes eseményként fogja fel. Valljuk be azonban, hogy mindegyikünk tart a haláltól — helyesebben, ahogy Montaigne fogalmazta: „Nem a haláltól félek, hanem a meghalástól.“ Jóllehet a nem túlzott félelem itt akár hasznos lehet, amennyiben életörömre ösztönöz, az állandó halál-rettegés megbénítja a cselekvést és az életkedvet szegi. A primitív népek a halottól félnek, aki — a hiedelem szerint — a hátrahagyottakkal szemben gonosz indulatokat táplál. A mágikus szertartások a halott engesztelésére szolgálnak. A kultúrnépek irodalmi műveiben szép számmal találunk kisértethistóriákat. A halálfélelem tekintetében nincs köztünk és a „primitívek" között lényeges különbség. A mások halálával kapcsolatosan fellépő beteges félelem a neurotikus személyiség egyik megnyilvánulása. A neurotikus ember álmatlanná válik, vegetativ idegrendszeri zavarai támadnak. Nemcsak a haláltól, hanem gyakran a betegségektől is fél. Másfelől a betegségtől való indokolatlan félelem vezet neurózishoz. A haláltól való túlzott félelem a nyugati civilizáció egyre nyilvánvalóbban anyagias berendezkedéséből is következik. A racionális bizonyítás, a filozófusi bölcsesség mit sem használ ellene. A mai ember a halálfélelmet vagy elfojtja, vagy menekülni igyekszik előle. Az elfojtás vagy a tudat alá szorítás a pszichében kárt okoz. A menekülés többek között az alkohol és a kábítószerek élvezetében nyilvánul meg. A halálfélelemmel szemben egyedül reményt keltő magatartásunk az élethez való erős ragaszkodás. Amíg azonban tartják magukat az élet hiábavalóságáról való tévtanok, nem lesznek kevesen, akik maguk sietnek a halál elébe. Az öngyilkosság a civilizált társadalomban — a meglazuló társadalmi kötelékek függvényeként — sűrűbben fordul elő, mint a primitív népek körében. Gyávaság, neurózis, zsarolás, szerelmi bánat vagy valamilyen misztikus ügy a leggyakoribb kiváltó oka, illetve célja. Bármi legyen is az indítéka, a mozgató erői mindig negatívak, mert a társadalomból való kiszakadásra irányulnak. Sokan úgy vélekednek, hogyha az életnek van értelme, akkor a halálnak is kell legyen. Az élet értelme inkább a kiegyensúlyozatlan vagy bonyolult lelki felépítésű embernek okoz fejtörést. Ma a lelkibajok leggyakrabban visszatérő oka, hogy hiányzik vagy elveszett az életünk értelme. Ezt kell tehát megtalálnunk, abban a biztos tudatban, hogy egyikünk sem felesleges, sőt mindnyájan feladatot kaptunk. A természettudósok bevallása szerint a tudomány számára maradnak hozzáférhetetlen, a nem-racionális szférába eső dolgok. A lélek halhatatlansága olyan igazság, amelyhez nem tudományos felismerés, hanem a hit által jutunk el. Jean-Charon franciafizikus megállapítja, hogy a vallásos meggyőződés nélkülözhetetlen az ember számára, ha igazi hivatását akarja betölteni. A modern ember hite és racionálisnak nevezett tudása nincs összhangban. Sokszor hangoztatott érv, miszerint a hit nyelvét meg kellene változtatni vagy korszerűsíteni, hogy a tudományéhoz hasonlóvá váljon. Charonnak az a véleménye, hogy éppen ellenkezőleg, a tudomány kell megtegye az első lépést a hit felé. A hivő keresztény szemében a halál alig választható el Krisztusnak a kereszten megmutatott, meqváltó szeretetétől. dr. Lőrincz Gábor 2. Magyar Ökumenikus Találkozó Az ausztriai Fuschl am See-ben rendezi a három magyar szervezet — az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia, a Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem — a második magyar ökumenikus találkozót a húsvét utáni héten, 1976. ápr. 19—24 között. A találkozót előkészítő tervezőbizottság 1973. okt. 20-a óta rendszeresen tartott gyűléseken készítette elő ezt a hatalmas megmozdulást. „Miért éppen Jézus?" — ez a találkozó központi témája, és ez szinte emberfeletti feladatokat ró ránk. Nemcsak azért, mert túlságosan elméletinek látszik, hanem azért is, mert rájöttünk, hogy a mi egységünknek semmi másban nem lehet az alapja, mint ebben a Személyben, akinél nagyobbat mi nem tudunk elképzelni. A téma arra késztet vagy inkább kényszerit bennünket, hogy sok magunkszőtte tervet és álmot kell föladnunk, ha Jézus Krisztusban az alapot akarjuk fölfedezni és komolyan venni. A három szervezet együttesen hívogat erre az alkalomra.
