Útitárs, 1975 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1975-08-01 / 4. szám

ÚT/TftRS

Gémes István:

Vallási csoportosulások az Újtestámentumban

4. A samáriaiak

Vannak az Újtestámentumban olyan egymásnak nekifeszülő kijelentések, amelyek szinte arra kényszerítik az embert, hogy egy kicsit jobban utánajárjon a dolgoknak. Ilyen ellentétesek azok a híradások, amelyek egy bizonyos samáriai népet említenek. Gondoljunk arra, milyen örök emléket állít Jézus egy samáriainak egyik példázatában, akit a felebaráti szeretet példaképeként állított mindenki elé. Éle van ennek a példaállításnak, miután egy zsidó pap és egy levita messze elkerülte a bajba jutott leütött szerencsétlent, egy samáriai gondolkozás nélkül gondjaiba vette és könyörült rajta. Miért éppen egy samáriai? — kérdezhetné az ember. János evangélista pedig leírja Jézus beszélgetését egy samáriai aszonnyal, akitől a Jákob kútjánál Jézus vizet kért.

Végül említsük még meg Jézus egyik igen kemény mondatát Máté szerint. Amikor kiküldi tanítványait, utasításokkal látja el őket, és megtiltja, hogy pogányok útjára, a samáriaiak városaiba menjenek. Nem tudjuk hirtelen, hogy miért ez a zord tiltás. Lukács leír egy kínos történetet, amely esetleg elgondolkoztathatna bennünket. Vándorlása közben Jézusra és tanítványaira ráesteledik valahol. Száiláskeresőit azonban egy samáriai faluban elutasítják, amikor megtudják róla, hogy Jeruzsálem felé megy. A tanítványok legszívesebben a falut megemésztő tüzet kérnének, de Jézus korholja őket, hogy nem tudják, hogy Istentől ők a megbocsátás és nem a bosszú lelkületét kapták!?

De kik is ezek a szamáriaiak? Nemrégen olvastam róluk, hogy a mai Palesztinában két falura való van belőlük és számuk kb. 400 lélekre tehető. Hogy lehetséges az, hogy ilyen jelentéktelen kis létszám olyan nagy szerepet játszott volna Jézus korában? A 400 lélek bizony egy sokszor és sokféle formában megtizedelt, egykor nagy nép nyomorult maradéka.

Eredetük arra az időre megy vissza, amikor Salamon király halála után nagy birodalma belső viszályok miatt az északi és a déli részekre bomlott. Az északi országot azonban hamar elérte végzete: 721-ben lakosainak nagy részét Babilonba hurcolták el a hódítók és helyükre idegeneket hoztak be, akik később keveredtek a zsidó Efraim és Manasse törzsekkel. Ez nagy baj előidézője lett. A Királyok II. könyvének 17. fejezete elmondja ennek minden rossz következményét. Nemcsak a zsidóknál nagyon fontos faj-és vértisztaság szűnt meg ezáltal, ami már önmagában is ellentétet okozhatott a déli országgal. Sokkal nagyobb baj volt, hogy az idegen telepesekkel azok idegen vallása, isteneik is bebocsátást nyertek. A Királyok II. könyve rémülve sorolja föl Benótot, Nérgelt, Aszimát, Nibeházt és Tartákot, a csecsemőfaló Adramékhet és Anamékhet, mint a bevándorlók istenségeit és mondja el, hogy ezeknek „magaslatokon", azaz dombtetőkön „szent fák" alatt, forrásoknál szentélyeket állítottak föl. Mivel azonban a régi lakosok közül is voltak még maradékok, azok megmaradtak istenhitük mellett. És mégis így fejeződik be a beszámoló: „így tisztelték ezek a pogányok az Urat és szolgálták az ő bálványaikat . . Bizony ez a szinkretizmus, a valláskeveredés nagy bűne a samáriaiknak, amit a déli országrész zsidói soha nem bocsátottak meg. S amikor a lerombolt jeruzsálemi templomot Ezsdrás és Nehemiás vezetésével a Babilonból visszatérő zsidók építeni kezdték, hiába kínálta föl segítségét az északiak keverékvallású lakossága, Ezsdrás és Nehemiás kereken visszautasították azt. Sőt Ezsdrás könyve a tanúság, hogy Szanballat samáriai király ajánlkozását ellenséges magatartásnak minősítették és fegyverrel akartak védekezni ellene.

A viszony egyre rosszabb lett, de a végleges, jóvátehetetlen törésre akkor került a sor, amikor a zsidó Hyrkanus János a tartomány Samária nevű fővárosát a földdel egyenlővé tette. Ettől kezdve a bosszú és a gyűlölet nem ismert határt. A zsidók a samáriaiakat egyszerűen pogányoknak tekintették, egy samáriai falun átmenő zsidót tisztátalanná tettek. Ezzel szemben a samáriaiak izolálódtak, s ennek hármas következménye lett. Először: mivel a jeruzsálemi templomtól elzárták őket, a Sión hegye helyett a Garizim hegyére saját templomot építettek, amire Jézus és a samáriai asszony beszélgetésében is utalás van. Másodszor: az ótestámtomból csak Mózes öt könyvét ismerték el és a jeruzsálemieknek szemére vetették, hogy nem ragaszkodnak kizárólag ezekhez a legősibb iratokhoz.

De egyáltalán meg is vetettek minden intézményt, amely a jeruzsálemiektől függött. Ók egyedül Mózest tisztelték. Harmadszor: szilárdan meg voltak győződve afelől, hogy ők az Izrael igaz leszármazottjai. Egyes találgatások szerint valószínűleg ez a hitük űzött közülük sokat a kumráni szerzetesek körébe, hiszen azok is „Zádók igaz fiainak" tartották magukat és gyűlölték a jeruzsálemieket.

Ebben az áldatlan testvérgyűlöletben mi sem lett volna természetesebb, minthogy Jézus is egy követ fúj a gyűlölködőkkel. És mégsem ezt tette. Még akkor sem, ha Őt gyűlölték Samáriában és nem adtak neki éjjeli menedéket. Az Ő jótettében mindenki részesülhetett. Lukács leírja, hogyan gyógyított meg tíz leprást, de köszönetmondásra csak egy gondolt, és az történetesen samáriai volt, csakúgy, mint az irgalmas ember a példázatban. Amikor a kútnál az aszszonnyal beszélt, nem csúfolta ki őt azért, mert Jákobot az asszony „atyánknak" nevezte. Sőt azt sem vonta kétségbe, hogy átmenetileg a Garizim hegyén is lehet Istent imádni. De elmondta, hogy ez is olyan viszonylagos, akárcsak a Sion-hegyi istenimádás. „Mert eljön az idő és az most van — mondotta Jézus —, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát..."

Ezen az úton járt az őskeresztyénség is. Nemcsak azt vallotta, hogy Krisztusban nincs semmi különbség közöttünk, hanem a Cselekedetek könyve be is számol arról, hogy a tanítványok mennyire felelőseknek érezték magukat ezért a népért is. E szerint Fülöp járt missziói küldetésben a samáriai városokban, hogy Krisztust prédikálja. Munkája és az azt kísérő csodálatos jelenségek mindenkit ámulatba ejtettek. Sőt akadt egy Simon nevű ember, aki szintén a Fülöp által megkereszteltek között volt, s aki látta, hogy Fülöp kézrátétele nyomán emberek a Szentlelket kapják és pénzt ajánlott fel Fülöpnek, hogy ezt a képességet neki is adja meg. Fülöp keményen bánt el Simonnal és az egyházi hagyomány ezt a bűbájossággal foglalkozó embert tartja a később oly veszélyes gnosztikus irányzat atyjának.

Ennyit a samáriaikról.