Útitárs, 1975 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1975-08-01 / 4. szám
Sólyom Károly: Sztáray Mihály Egyháztörténeti sorozatunkban nem feledkezhetünk meg Sztáray Mihályról, aki egyik legkiválóbb egyénisége a magyar reformációnak. Születésének helye és ideje, halálának körülményei és pontos ideje (talán 1575) nem ismeretesek. Mintha ezek ismeretlen volta is arra utalna, élete, munkássága a fontosabb, arra kell figyelnünk. Ferencrendi szerzetesként szolgált népünk szegény jobbágyrétege között. Ismerte gondjaikat, látta küzdelmes életüket. Földesura, Perényi Péter oldalán részt vett a mohácsi csatában. Szemtanúja volt a pusztulásnak és ez bizonyosan meghatározó élménye életének. Egyik rendtársa hívta fel figyelmét Luther reformátori munkájára. Noha sohasem járt Wittenbergben, Luther iratainak olvasása nyomán lett a reformáció magyarországi harcosa. Ez az az „elfelejtett évtized“, amiről Nemeskürthy jelentetett meg nemrégen remek könyvet. Sztárayt ezek az évek a Baranya megyei Laskóra vitték. Talán azért, mert ösztönösen húz az ember válságos időkben a szülőföldjéhez (a Somogy megyei Sztára), vagy talán azért, mert Isten szívében felébreszt valami különös felelősséget népünkért. Ott akart pásztora lenni a „nyájnak“, ahol a török előnyomulás következtében elvesztette mind világi urát (Perényit), mind egyházi vezetőjét (a pécsi püspököt). Egyszerűen él az adódó lehetőséggel és minthogy a szláv nyelvet is kitűnően ismeri, hűségesen pásztorolja a Duna- Dráva vidék magyar és szláv népességét. Hirdeti nekik elesettségükben az igazi vigasztalást, Jézus Krisztus evangéliumát. Már hétévi laskói működése után azt írja egyik barátjának, hogy 120 gyülekezetét szervezett a lutheri reformáció jegyében. Ha alaposan megfigyeljük munkásságának menetét, észrevesszük annak belső logikáját. Mindig azt teszi, ami valóban akkor szükséges. Első lépése a gyülekezetek szervezése. Ezeknek valóban első „püspöke“. Amint sorra alakulnak a reformált gyülekezetek, megmutatkozik a tanítók és papok kiküldésének szüksége. Sztáray nyomban érti és megteszi, ami célravezető. Tolnai működése során már az ottani iskola felvirágoztatása a középponti munkája. Néhány év alatt szinte teológiai akadémiai rangú iskolát szervez, ahonnan képzett tanítók és lelkészek hosszú sora indul szinte az egész török által megszállva tartott dunántúli, alföldi területekre, hiszen a török nem nézi jó szívvel a wittenbergi képzésű lelkészek és tanítók hazatérését, mert bennük kémeket lát. A tolnai iskola diákjai viszont bátran mehetnek bárhová. E munkához szellemi fegyverek is kellenek. Sztáray újra helyesen látja a sürgető feladatot és hallatlan energiával vitázik a pápás papokkal, s látja el munkatársait kipróbált érvekkel a hasonló vitákra. írja vitairatait, hogy ezzel is segítsen. írja Postillás kötetét, hogy jó igehirdetéseket adjon a hívek és a lelkészek kezébe. írja teológiai fejtegetéseit, hogy erősítse, tisztázza a lutheri tanítást és azt a lelkészeiben megszilárdítsa. Jó eszközként használja fel páduai tanulmányai során szerzett zenei ismereteit és írja zsoltárfordításait, énekeit. Néhánynak a dallamát is maga szerzi. Kitűnő hegedűjátékos és hasonlóan a hódoltsági területek muzulmán papjaihoz, akik este a mindenütt felépülő dzsámik minarettjeinek erkélyéről hirdetik éneklő hangon Allah dicsőségét, szintén kiül esténként dombon épült temploma elé és tisztán csengő hangon, hegedűjének szelíd aláfestésével énekli azokat az énekeket, amelyek bűnbánatról, megújulásról, de az elesettet irgalmasan felemelő Isten kegyelméről szólnak és hintik a bíztatást, a vigasztalást az emberek szívébe. Mintha tudná, értené azt a sokkal későbbi elvet, hogy nyelvében él a nemzet, műveivel csiszolja, formálja, hajlékonnyá teszi nyelvünket. Ennek érdekében drámai jeleneteket ír, amit diákjai előadnak, bibliai, ószövetségi tárgyú históriákat ír, és „Holofernes és Judit“, vagy „Illés próféta és Ákháb király“ történetén átcseng korának problémavilága. „Ma is sok Ákháb van, ki tar (katolikus) papokban bizakodik s bálványokat imádtat velők: az egyik Bécsben lakozik, a másik barátból lőtt király, majd egyszer szégyent vallanak, mert ma is támadnak Illések.” Mikor ezt írta, élt még mindkét „Ákháb", Ferdinánd is, György barát is. Dávid zsoltárainak átköltésében is benne érződik kora. A 23. zsoltárról így ír: „Az ő mezeinek szép zsíros füvein legeltet engem . . . Anyaszentegyházban és az Ő aklában szépen megnyugot engem, lopótói, farkastól, hamis tanyítótól ott megoltalmaz engem. Reggel, hogy kiviszen, én előttem megyen igaz tudományával, mindennapon kétszer engemet megitat ő lelki italával, lelki folyóvíznek és élő kútfőnek szép tiszta folyásával, evangéliomnak anyaszentegyházban ő predikálásával.“ A 95. zsoltárban kora szociális kérdéseire is rámutat, a szegények és hatalmasok kapcsolatában megmutatkozó erőszakosságról. „Sok álnoksággal az szegényeket nyúzzák, ostorozzák.“ A 74. zsoltárban utal a török által való nyomorúságra, amikor félreérthetetlenül így fogalmaz: „Végy ki . . ez idegen kézből.“ Hitvitázó drámái (színdarabjai) úttörők a magyar irodalomban. Az „Igaz papság tüköré". Élete olykor nagyon küzdelmes, sőt válságos időszakokat is hozott. Tudunk arról, hogy ellenfelei életére törtek és egyszer csak elővigyázatossága mentette meg. Este sötétben kihívták és ö óvatosan egy botra tűzött tököt tartva maga előtt, ment ki. Ellenségei a tököt kopasz fejének vélve, karókkal szétverték. Máskor a török nyomorgatta. Háromszor vitték el, hogy lenyakazzák — jegyezték fel róla —, de Isten kegyelmesen megmentette. A török alatt a prédikátorok sorsa nagyon nehéz volt, mert mert ha a török csapatok valahol vereséget szenvedtek, a prédikátorokat botoztatták meg, azt vélték, ők az okai a vereségnek. Talán ez az oka annak, hogy 1574-ben a soproni evangélikus gyülekezetbe pályázott lelkésznek. Ekkor írt levelén szereplő pecsétje a megfeszített Krisztust ábrázolja — ebből tudjuk, hogy mindvégig evangélikus volt —, de a soproniak nem őt hívták meg lelkipásztoruknak. Valószínű, hogy nem sokkal ezután halt meg. Élete nagy tanulsága, hogy mindig benne élt népünk dolgaiban. Értette gondjait és híven szolgálta a reformációban megújult hitével, mindig azt cselekedve, ami éppen aktuális volt és ami célra vezetett. Kora embereinek akart szolgálni, gyülekezeteket, amelyek igaz pásztoruknak tekintették. Harcolt, néha szenvedélyesen, voltak, lehettek emberi gyengeségei is, de amit tett, egész hazánknak hasznos volt. Számontartja szolgálatát egyházunk és értékeli irodalomtörténetünk. így tanít Sztáray ma is minket élő, személyes hitre, egyházhűségre, olyan hazaszeretetre, amely nemcsak romantikus érzés, hanem benne él kora kérdéseiben, egynek érzi magát népének gondjaival, örömeivel és cselekszik is azért, hogy népe ügyét előre vigye szolgálatával. (Evangélikus Élet)
