Útitárs, 1974 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1974-09-01 / 5. szám
ÚT/TfífíS 2 Meditáció Én vagyok az élet kenyere Meditáció Ján 6, 48 Első pillanatra fölöslegesnek látszik a két egymás mellett álló szó: élet és kenyér. Hiszen a kenyér mindig is az élet szolgálatában áll. Kell a kenyér az élethez. Ha a mindennapi kenyérért imádkozunk a Miatyánkban, akkor a legfontosabbat, a legelengedhetetlenebbet kérjük. Azt, ami nélkül nem élet az élet. És fordítva is rokon kifejezésekkel van itt dolgunk: csak aki élni akar, annak van szüksége kenyérre. Akik feladták magukat, akik lemondtak önmagukról, azoknak nem gond a kenyér. Azok megvannak nélküle. Azok kenyér nélkül is „elélnek“. Ha azonban jobban megnézzük János evangéliumának 6. fejezetét, látjuk, hogy nem fölösleges szóhalmozásról van itt szó. Jézus heves vitában áll emberekkel, akik megrészegedtek attól, hogy egyszer ellátta őket kenyérrel; ugyanakkar dühösek lettek arra a gondolatra, hogy Jézus nem akart állandó kenyérszállítójukká szegődni, hanem csak a gyomor megtöltése helyett az életük számára akart valamit nyújtani. Jézus itt önmagát kínálta és kínálja az élet kenyereként, s ezen háborodnak föl azok, akik úgyis mindent jobban tudnak és Jézus ajánlatát nevetségesnek vagy megalázónak tartják.“ Nekünk eledelkenyér kell, hogy ne kelljen a mindennapi kenyérgondokkal küszködnünk. Ne kínálj akkor valami mást, mert az bennünket nem érdekel!“ Sajátos viszonyunk van nekünk is ehhez a kérdéshez. Amikor éhínséggel kell szembenéznünk, óriásit nő szemünkben a közönséges kenyér értéke. De tulajdonképpen csak ilyen szorult helyzetben normális a viszonyunk a kenyérhez, mert ha dúskálunk és túl bőviben vagyunk, azonnal elkezdünk turkálni benne, mintha valami mihaszna, közönséges és fölösleges táplálék lenne. Ugyanakkor pontosan az ilyen dúskálás elfeledteti velünk az isteni igét: „Nemcsak kenyérrel él az ember!“ Pedig jóllakottságunkban eltunyulunk és egyszerre ilyen irányban „igénytelenek“ leszünk. Olyan világban élünk, ahol az emberek ilyen igénytelenek lettek. Talán azt is lehetne mondani: Primitívek. A megbotránkoztató persze az, amikor Jézus jelenti ki, hogy Ö az élethez ugyanúgy szükséges, mint amilyen elengedhetetlen a kenyér. Mit mond el ezzel? Nem kevesebbet, minthogy az élet tulajdonképpen nem a gyomor megtöltésével kezdődik és fejeződik be. Nem él szükségszerűen az, aki megtöltötte a gyomrát és nem érez éhséget. Attól még, a szó igazi értelmében, halott is vagy éhínség áldozata is lehet. Ennek a konferenciának a végén hálásak vagyunk Jézusnak, hogy bennünk ezt az éhséget csillapította s az életünket így táplálta. Megismertük, hogy ö az élet. Megismertük, hogy Ö úgy tud táplálni bennünket, ahogy nekünk arra szükségünk van. Hogy Ő az út, az igazság, az élet, hogy ö az ajtó, amelyen az életre mehetünk be, hogy Ő a világ világossága, amely nélkül nem ismerhetjük a járandó utat, hogy Ő az igazi szőlőtő . . . Ezen a befejező istentiszteletünkön még egy új oldalát tárja elénk. Azt, amellyel a maga korabeli hallgatóit úgy megbotránkoztatta: elmondja, hogy Ő, azaz az Ö teste táplálja az életünket igazán. Mi ezt az úrvacsorában éljük át. S most annak vételére készülünk. Vegyük az Ő testét és vérét azzal a bizonyossággal, hogy életünk elengedhetetlen eledele és itala. Ő maga mondta: „aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak és én feltámasztom azt az utolsó napon.“ Boldog, aki így is felismeri, hogy Ő az Élet! (A dachswaldi konferencia befejező úrvacsorái istentiszteletén elhangzott prédikációból.) Képek a Biblia „rejtett történetéből' Dobschütz professzor „A Biblia a népek életében" című könyvében említi, hogy a Bibliának kettős története van: Egy közismert története, „ami számtalan pergamenre van feljegyezve, amiről a templomok falai és ablakai beszélnek, amiről költők és írók minden nyelven szólnak.“ De van egy rejtett története is, „amit a Biblia hosszú évszázadok alatt kegyes keresztyének ezrei számára jelentett, akik csendes szobácskáikban elmélyedtek ebben a csodálatos könyvben, abból bátorságot és erőt, bizakodást és megerősödést nyertek, s amiről egyedül Isten tud. Az Ő mennyei táblájára van feljegyezve ez s amit egyetlen emberi történetíró sem tud számontartani. Talán egyszer-másszor az isteni titkok fátylán át vethetünk erre is egy-egy pillantást.“ Az egyháztörténettel foglalkozva néha valóban fel-felleben előttünk ez a fátyol és ama „rejtett történet“ megsejtésekor áhitat tölti el szívünket. Amikor megelevenedik előttünk az a jelenet, ahogy a messzi útról hazatérő Augusztinust a 101. zsoltár énekével fogadták barátai; a forrón szeretett édesanya halálos ágyánál felcsendülő ének elnyomta a fiú zokogását és békességgel töltötte el a szívét. — Amikor Luthernek a Római levélhez írt előszavában olvassuk: „Ez a levél az Újszövetségnek valóban a legfontosabb része, és mindennél beszédesebb evangélium. Nemcsak méltó arra, hogy a keresztyének szóról szóra, kívülről tudják, hanem megéri azt is, hogy naponta, mint a Lélek mindennapi kenyerével táplálkozzanak vele, mert soha nem lehet elég sokat olvasgatni, forgatni." — Amikor elénk kerül egy 17. századból való családi Biblia, melynek szövegét színes tintával húzta alá a hivő dédapa: „ami a szívem bűneit érintette, feketével; ami a gondjaim között megvigasztalt, pirossal; ami Isten örökkévaló kegyelmét ígérte, arannyal.“ — Fellebben előttünk ez a fátyol, amikor Curtius, a jeles filológus, halálos betegen írt levelét olvassuk: „Bánatos vagyok amiatt, hogy többé már nem olvasgathatom a Bibliát. Mindig vágyódom Pálnak Ábrahám hitéről mondott hatalmas igéi után.“ Mennyi lelki szomjúságról szól az a történet, ami a múlt században játszódott le Walesben: tizenkét parasztcsalád közösen vett meg egy Bibliát. Kevés volt a Biblia és sok a vágyódó ember. Ettől kezdve ez a Biblia minden hónapban más családnál volt. Az öreg paraszt, aki a tizenkettedik volt a sorban, panaszkodott, hogy neki még tizenegy hónapig kell várnia a Bibliára és talán meg sem éri, hogy olvashassa. A Bibliának ez a „rejtett története“ ma is folytatódik. Akik azt akarják hallani, hogy Isten mit üzen nekik, akik Isten vigaszát kérik bánatukban, segítségét az aggodalmak között, buzdítását gyengeségükben, erejét a csüggedésben, tanácsát lelkiismereti kérdésekben: ezt a könyvet veszik kezükbe a „belső szoba“ csendjében. Szabadi Sándor
