Útitárs, 1974 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1974-05-01 / 3. szám
5 Gályarabok A Szentlélek az Újszövetség szerint Az Újszövetség kijelentései nem olyan egyértelműek a Lélekről, mint például Jézusról. Az emberek hitték, hogy a Lélek a próféták szája által szólt, s hogy galamb képében Jézusra szállott a keresztelésekor, hogy munkájára alkalmassá tegye. Legtöbb kijelentést a Lélekről Jánosnál találunk. Jézus megígéri tanítványainak távozása után a Vigasztalót, a Segítőt, akit kifejezetten „az igazság Lelkének“ (Jn 14, 17) vagy a „Szentléleknek" (14, 26) nevez. S ha arról a „másik Vigasztalóról“ van szó, akkor arra gondolhatunk, hogy ez egy másik személy, akit Jézus személye mellé kell állítanunk (14, 16). De ez a vélemény nem valószínű, sokkal inkább az, hogy a Lélek által maga Jézus jön az övéihez, mégpedig „Vigasztalóként". Az őskeresztyénség mégis úgy értelmezte ezeket a kijelentéseket, hogy Jézus nem egyszerűen azonos a Lélekkel, hanem a Lelket, mint „a másik Vigasztalót" tisztelte. Hogy ez az őskeresztyénség számára milyen korán valóság volt, azt a páli levelekből láthatjuk világosan. Ott a Lelket Isten Lelkének vagy Krisztus Lelkének nevezik (Róma 8, 9). De még itt sem személynek gondolták és hitték a Lelket, legalábbis nem úgy, mint később, a Szentháromságról szóló tanítás kialakulása folyamán. Azonban az Újszövetség szerzői még egy lépéssel továbbmentek: nem elégedtek meg egyszerűen az Atyáról, Jézusról és a Lélekröl szóló elkülönített kijelentésekkel, hanem sok helyütt találkozhatunk az un. Szentháromságformákkal. Ilyen például a második korinthusi levél utolsó mondata: „A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Istennek szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal." Fontos az is, hogy Ef 4, 4—6 szintén Lélekről, Fiúról és az Atyáról beszél, minden különösebb megjegyzés nélkül, de mindegyik elé odateszi az egyszócskát: ti. EGY Istenben hisznek a keresztyének és nem háromban. De még ezen is messze túl megy a Máté 28, 19-ben található forma, amely szerint a keresztséget „Az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében“ kell végezni. Persze ebben a formában nem az az érdekes, hogy a három személy egymás mellé van állítva, hanem az, hogy a keresztelést a „Lélek nevében“ is végezni kell. Pünkösdi imádság Távoztasd el mi szívünknek Hitetlen sötétségét. Világosíts meg minket, Hogy az Isten szent Igéjét Hallhassuk és érthessük. Jövel és taníts meg az igaz hitre. Jövel, gerjeszd fel szívünkben Szent szerelmednek tüzét, Rontsd el a gyűlölséget, Hogy mi egyesek lehessünk Isteni szerelmedben. Jövel, mi lelkűnknek nagy vigassága. Te vagy a nagy Úristennek Mennyei ajándéka, Igazságnak mestere. Taníts meg minket a Krisztus Igaz ismeretére, Te vagy mi lelkűnknek bölcs tanítója. Bíztasd félelmes szívünket, Hogy kétségbe ne essünk. Halálunknak idején, De nagy bátorsággal, vígan E világból kimúljunk. Jövel vigasztaló Szentlélek Isten! Batizi András (először 1566). Azt kell itt mondanunk, hogy már az őskeresztyénségben két vágyat kellett kielégíteni. Egyrészt a zsidósággal szemben hangsúlyozni kellett, hogy a keresztyének egyistenhivők, vagyis — zsidó kategóriák szerint — nem bálványokat imád, másrészt érezték, hogy nem elég a hitet Istenben, Jézusban, a Lélekben megvallani, hanem ezek öszszetartozásában is világosságot kell teremteni. B. Lohse nyomán Háromszáz éve annak, hogy Pozsonyba idézték hazánk összes evangélikus és református lelkészét, valamint az iskolamestereket. Közülük a legkitartóbbak gályán kötöttek ki mint rabszolgák, ahonnan 1676. január 22-én mehettek át megszabadítójuk, a holland De Ruyter admirális hajójára. Ebből az alkalomból idézünk „Az evangélium igazsága“ c. könyvünkből, amely 1959-ben jelent meg Bécsben, mint a „Magyar evangélikus keresztyének kézikönyve“. „A gyászos évtized (1671—8) a gyülekezetek pártfogóinak a perbefogásával kezdődött. A Habsburg-hatalom először el akarta távolítani, vagy legalábbis meg akarta félemliteni azokat a polgárokat és földesurakat, akik a gyülekezetek támaszai, fenntartói voltak. 1673-ban a lelkészek üldözése volt soron. Akkor egy kisebb területről, a következő esztendőben az ország egész területéről Pozsonyba idézték az összes protestáns lelkészeket, öszszeesküvéssel, felségsértéssel, hazaárulással vádolták őket. Mindnyájukat halálra ítélték. A halálos Ítélettől a pozsonyi rabok egy része úgy menekült, hogy száműzetésbe mentek vagy lemondtak arról, hogy tovább is lelkészi szolgálatot végezzenek. A többiek halálos ítéletét előbb súlyos várfogságra, aztán gályarabságra változtatták. Közülük némelyeken úgy telt be a halálos ítélet, hogy belepusztultak a gyötrelmekbe. Voltak, akik útközben, voltak akik a gályapadon fejezték be életüket. 1675 májusában 30 lelkészt adtak el Nápolyban gályarabul . . .“ „Kocsi Csergő Bálint református lelkész egyike volt azoknak, akiket De Ruyter 1676. február 11-én kiszabadított a nápolyi gályarabságból. Könyvet írt a magyarországi gyülekezetek szabadságának elnyomásáról. Ennek néhány fejezetét a XVIII. században Bőd Péter magyarra fordította „Kősziklán épült ház ostroma“ cím alatt Kocsi Csergő Bálint írásából: 'Negyvenegy személyeket inditottanak vala el, de csak harmincat vihetének el bennek Neapolisba, mert hatot Teateban hagytanak vala betegen, három elszökött vala, kettő ismét meghalt vala. Nyolcadik napján májusnak lerakatják ezekkel az ö vasokat, és a gályákra viszik, holott nagy vasláncokkal kötözik meg, hajókat is elnyirik. (folyt, a 6. oldalon)
